Március 29.

Az Úrvacsora

Az evangéliumban ezt olvashatjuk: "Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen" (Jn 3,16). Ma az Eucharisztiára emlékezünk, a szeretet adományára, és kimeríthetetlen forrására. Belé van vésve és benne gyökerezik az új parancs: "szeressétek egymást!" (Jn 13,34). A szeretet akkor éri el csúcspontját, amikor az ember odaajándékozza magát másnak, fenntartás nélkül, Istennek és fivéreinek, nővéreinek. Azáltal, hogy a Mester megmosta az apostolok lábát, a szolgálat példáját mutatta meg nekik: "Ti Mesternek és Úrnak hívtok, s jól teszitek, mert az vagyok. Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát" (Jn 13,13-14). Ezzel a cselekedettel Jézus feltárja küldetésének sajátos jellegét: "Én mégis úgy vagyok köztetek, mintha szolgátok volnék" (Lk 22,27). Így Krisztus valódi szolgája csak olyasvalaki lehet, aki "részt vesz" Krisztus tetteiben, kész arra, hogy másokat szolgáljon, még ha az személyes áldozattal jár is. Valóban a szolgálat, vagyis a gondoskodás embertársunk szükségletéről minden jól szervezett hatóság dolga: uralkodni annyit tesz, mint szolgálni. A papi szolgálat, melynek intézményét ma ünnepeljük és tiszteljük, együtt jár az alázatos jelenléttel, különösen azok között, akik rászorulnak.

/Szent II. János Pál pápa; Homília a Lateráni Szent János bazilikában, Róma, 1998. április 9. - nagycsütörtök)

Március 28.

Helyes bűnbánat és életszentségre törekvés.

Sajnos érvényesül egy minimumra törekvő irányzat, mely megakadályozza, hogy a bűnbánat szentsége meghozza összes kívánatos gyümölcsét. A hívők közül sokan a bűnt nem evangéliumi mértékkel mérik, hanem „közhelyekkel”, a társadalom szerinti „normális” értékeléssel, minek alapján úgy gondolják, hogy személy szerint nem felelősek olyan dolgokért, melyeket „mindenki tesz”, s még kevésbé azokért, melyeket a polgári törvények engedélyeznek. A harmadik évezred evangelizációjának tudomásul kell vennie, hogy sürgetően szükséges az evangéliumi üzenet élő, teljes és igényes megjelenítése. A kereszténység nem redukálható szociológiai ismérvek szerinti tisztesség középszerű kötelezettségeinek teljesítésére, hanem igazi törekvésnek kell lennie az életszentségre. Új lelkesedéssel kell ismét elolvasnunk a Lumen Gentium 5. fejezetét az életszentségre szóló általános meghívásról. Kereszténynek lenni a megszentelő kegyelem „ajándékának” elfogadását jelenti, mely elkerülhetetlenül átalakul a „kihívássá”, hogy az ember személyesen megfeleljen a mindennapi életben. Nem véletlen, hogy az elmúlt években kerestem a módját, hogy nagyon széles skálán elismerjük az életszentséget az összes életkörülmények között, hogy a keresztények az életszentségnek sok modelljét kapják, és mindnyájan emlékezzenek rá, hogy személy szerint ugyanerre a célra vannak hivatva.

/Szent II. János Pál pápa; Nagycsütörtöki levél a papokhoz, Vatikán, 2001. március 25./ 

Március 27.

Az eucharisztikus áldozat és a szentgyónás

E két szentség között nagyon szoros kapcsolat van. Az Eucharisztia mint a szentségi üdvrend csúcsa, ennek az üdvrendnek a forrása is: az összes szentségek bizonyos értelemben belőle fakadnak és hozzá vezetnek. Különösen is érvényes ez arra a szentségre, melynek az a rendeltetése, hogy „közvetítse” Isten megbocsátását, amellyel Ő újra karjaiba zárja a megtérő bűnöst. Igaz ugyanis, hogy az Eucharisztia mint Krisztus áldozatának megjelenítése arra is szolgál, hogy elválasszon minket a bűntől. Emlékezzünk csak a Katolikus Egyház Katekizmusában mondottakra: „Az Eucharisztia nem tud Krisztussal egyesíteni anélkül, hogy ne tisztítana meg az elkövetett bűnöktől és ne óvna meg a jövendő bűnöktől”.(KEK 1393). Mindazonáltal a kegyelemnek Krisztus által választott rendjében e tisztító erő, miközben közvetlenül megtisztít a bocsánatos bűnöktől, a halálos bűnökre – amelyek gyökerében károsítják a hívő kapcsolatát Istennel és Egyháza közösségével – csak közvetve hat. „A halálos bűnök megbocsátására – mondja tovább a Katekizmus – nem az Eucharisztia van rendelve, hanem a bűnbocsánat szentsége. Az Eucharisztia azok szentsége, akik teljes közösségben vannak az Egyházzal.” (KEK 1395).
Ezen igazság hangsúlyozásával az Egyház nem akarja alábecsülni az Eucharisztia szerepét. Hanem az a szándéka, hogy jelentőségét az egész szentségi üdvrend felől szemlélje, ahogyan azt Isten üdvözítő bölcsessége eltervezte. Minden kétséget kizáróan szólt erről az Apostol, amikor a korintusiaknak ezeket írta: „Aki tehát méltatlanul eszi a kenyeret és issza az Úr kelyhét, az Úr Teste és Vére ellen vét. Vizsgálja meg tehát magát mindenki, s csak úgy egyék a kenyérből és igyon a kehelyből; mert aki csak eszi és issza, anélkül, hogy tekintettel volna az Úr Testére, ítéletet eszik és iszik önmagának.” (1Kor 11,27-29.) Ebből az intelemből közvetlenül következik, hogy „annak, aki súlyos bűn tudatában van, meg kell gyónnia, mielőtt a szentáldozáshoz járul” (KEK 1385).

/Szent II. János Pál pápa; Nagycsütörtöki levél a papokhoz, Vatikán, 2002. március 17./