Te vagy, Uram, az én reménységem (Zsolt 71,5)

1. „Te vagy, Uram, az én reménységem” (Zsolt 71,5). Ezek a szavak egy súlyos megpróbáltatásoktól terhelt szívből törnek elő: „Sok kemény terhet raktál rám” – mondja a zsoltáros (20. vers). Mindezek ellenére lelke nyitott és bizalommal teli, mert hite szilárd, felismeri Isten támogatását, és megvallja: „Valóban te vagy sziklám és váram” (3. vers). Ebből fakad rendíthetetlen bizalma abban, hogy az Istenbe vetett remény nem csal meg: „Uram, hozzád menekülök, ne hagyj soha szégyent érnem!” (1. vers).

Az élet megpróbáltatásai közepette a reményt az Isten szeretetéről szerzett erős és bátorító bizonyosság élteti. Isten szeretete a Szentlélek által áradt ki a szívünkbe. Ezért a remény nem csal meg (vö. Róm 5,5), és Szent Pál ezért írhatja Timóteusnak: „azért fáradunk és küzdünk, mert remélünk az élő Istenben” (1Tim 4,10). Az élő Isten ugyanis „a reménység Istene” (Róm 15,13), aki Krisztusban – az ő halála és feltámadása által – „a mi reménységünkké” lett (vö. 1Tim 1,1). Nem feledhetjük, hogy ebben a reményben részesültünk az üdvösségben, s ezért gyökeret kell vernünk és meg kell maradnunk ebben a reményben.

Folytatás a mellékletben (ld. alább)