Másnap megnéztük a szállást, de még nem foglalhattuk el a szobáinkat, így elindultunk a Vatikánba. Azt számolgattuk, hogy ez talán az egyetlen esélyünk, hogy bejussunk a tömeg előtt a Szent Péter Bazilikába. A térre érve, a sort meglátva többen elbizonytalanodtak, de végül csatlakoztunk a várakozókhoz. Jól jött az esernyő – a tűző nap ellen. A kétórás sorban állást majdnem mind együtt töltöttük, imával, énekléssel, beszélgetéssel. A „majdnem”, mi voltunk a férjemmel, ugyanis picit elszakadva a többiektől, Péter húsz éve nem látott olasz barátjával és feleségével beszélgettünk. 1994-ben a két fiú egy castelgandolfói találkozón ismerkedett meg, néhány évig leveleztek, majd hosszú szünet következett, egészen 2009-ig, amikor a facebook-on újra felvették egymással a kapcsolatot. Amikor kiderült, hogy el tudunk jönni a zarándoklatra, elkezdték szervezni a találkozót, ami végül a Szent Péter téren jött össze. Gianni jelenléte nemcsak számunkra volt csoda, hanem a közösség több tagja számára is azzá vált. Kb. másfél óra várakozás után ugyanis kiderült, hogy nem lehet a bazilikába bevinni semmilyen szúró-, vágóeszközt, sem kisollót, sem kést, sem bicskát. Volt, aki a több ezer forintos bicskáját, volt, aki az apai örökségéből való kését kellett volna kidobja, vagy kint marad. De ott volt Gianni, aki felajánlotta, hogy vigyáz mindenre, hiszen ő, bár nem Rómában lakik, többször láthatja a bazilikát, mint mi, így szívesen kint marad a „fegyverekkel”. A bicskák megmenekültek, a zarándokok bejutottak, a reményvesztettek megtapasztalhatták, hogy a Jóisten ilyen aprónak tűnő problémáinkra is odafigyel. Hálatelt szívvel léptünk be a templomba. Szétvált a csoport, egy órával későbbre beszéltük meg a találkozót.

Férjem többször volt Rómában, élete egyik legmeghatározóbb élménye a Szent Péter Bazilika. Régóta szerette volna nekem is megmutatni, most érkezett el a pillanat. És mint minden várt élmény, ez is mást hozott, mint amire fel tud készülni az ember. Én így éltem meg: már az előcsarnok is hatalmas volt, nem is gondoltam volna! Aztán belépve, nem is a főhajó tűnt óriásinak, hanem ahogy vándoroltunk egyik mellékkápolnából a másikba, mindig volt egy újabb, akkora, mint a zsámbéki templom, és amikor azt hittem a végére értünk, még találtunk néhányat… Az első élményem mégis a tömeg volt, rengetegen voltunk, hogy fogok én itt csendet találni, vagy imádkozni a sok-sok szándékra, amit magunkkal hoztunk? Aztán egy elzárt mellékoltárnál az ablak mögött észrevettem valamit, illetve Valakit, és már nem érdekelt, hogy hányan tolonganak körülöttem. Letérdeltem úgy, hogy az ablakon át lássam a Monstranciát, és csend lett. Aztán a férjem megkérdezett egy őrt, hogy hol van II. János Pál sírja, és kiderült, hogy már elmentünk mellette - jó, hogy megkérdezte. Hihetetlenül hálás voltam abban a pillanatban. Amíg élt, nem találkoztam vele, és mivel elvileg meglett volna a lehetőségem rá, maradt bennem egy hiányérzet, ami miatt bármikor elsírtam magam, ha meghallottam a hangját, vagy megláttam filmen. Most ott álltam tőle hat méterre, és megköszöntem neki és az Istennek, hogy ott lehetek. Nagyon közel volt. Utána csak mosolyogtam, ha valamelyik kivetítőn megláttam „a pápát”.