Február 17.

Krisztus megváltó munkája

 Krisztus üdvözítő művének következménye az, hogy az ember az örök élet és az életszentség reményével él a földön. S noha a bűn fölötti győzelem, amelyet Krisztus keresztje és feltámadása hozott el, nem szünteti meg az emberi élet ideigtartó szenvedéseit s nem szabadítja meg a szenvedéstől az emberi létezés teljes történelmi dimenzióját, mégis új fényt, az üdvösség fényét veti erre a dimenzióra s minden szenvedésre. Ez az Evangélium, az Örömhír fénye. Ebben a ragyogó fényben tárul föl előttünk az az igazság, amely a Nikodémussal folytatott beszélgetésben hangzik el: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda...”.(Jn 3,16) Ez az igazság alapjaiban változtatja meg az ember történelmének és földi helyzetének kereteit. A bűn ellenére – amely belegyökerezett ebbe a történelembe, akár mint eredendő örökség, akár mint a „világ bűne” s a személyes bűnök összessége – az Atyaisten szerette egyszülött Fiát, azaz a jelenleg fennálló világban is szereti. S az időben azután ugyanezzel a mindent felülmúló szeretettel „adja oda” a Fiút, hogy az a rosszat gyökerénél ragadja meg, s üdvöthozóan lépjen be a szenvedés világába, amelynek az ember is részese.

/Szent II. János Pál pápa, Salvafici Doloris apostoli levél, 1984. február 11./

Február 16.

Jézus szenvedésének célja

Krisztus mindenekelőtt azáltal került közel az emberi szenvedés világához, mert ezt a szenvedést önmagára vette. Nyilvános fellépése során megtapasztalta a fáradtságot, otthontalanságot és értetlenséget még a hozzá legközelebb állók részéről is, sőt egyre elszigeteltebb lett, míg végül az ellenséges környezet halálra szánta. Krisztus tudatában volt ennek, és gyakran beszélt tanítványainak a rá váró szenvedésekről és halálról: "Íme, fölmegyünk Jeruzsálembe, és az Emberfiát átadják a főpapoknak és írástudóknak. Halálra ítélik és átadják a pogányoknak. Kicsúfolják, leköpdösik, megostorozzák és megölik, de harmadnapra feltámad" (Mk 10,33-34). Krisztus úgy halad passiója és halála felé, hogy tökéletesen tisztában van azzal a küldetéssel, amit pontosan végre kell majd hajtania. Pontosan azért, hogy szenvedése által elérje, hogy az ember "el ne vesszen, hanem örökké éljen" (Jn 3,16). A kereszt által pontosan le kell sújtania a gonoszság gyökerére, mely az emberi történelemben és az emberi lélekben nőtt. Pontosan a kereszt által kell beteljesítenie a megváltás művét. Ennek a munkának az örök szeretet tervében üdvösségszerző jellege van.

/Szent II. János Pál pápa, Salvafici Doloris apostoli levél, 1984. február 11./

Február 15.

Néhány szó a bűnről

(...) Azt is megállapíthatjuk, hogy a bűn összeütközést jelent Istennel. Az emberek sokat gondolkodnak erről és azon tűnődnek, honnan ered ez a konfliktus, és vajon jelen van-e minden bűnben... Akkor választjuk Istent, amikor önmagunkat választjuk, és minden pillanatban döntünk Isten mellett vagy ellene. Minden cselekedetben, amikor önmagunkat választjuk, Istent választjuk (vagy ellene döntünk) - ilyen szoros kapcsolatban állunk Istennel! Tehát miért is jelent a bűn összeütközést Istennel? Azt mondhatnám, hogy azért, mert a bűn Isten "ideológiája" ellen való. Isten ideológiája a teremtés gondolata, s abban rejlik, hogy a jó kifejlesztésére irányul, elsősorban az erkölcsi rendben. Másrészről viszont a bűn csupán rombol. Először is azt az alapvető jóságot rombolja, amellyel mindnyájan át vagyunk hatva. A bűn lerombolja a jót, mely a személy, a jót, ami bennem van. Nem én hozom létre önmagamat, és nem vagyok önmagam birtokosa. Végső soron még csak nem is a szüleim adtak életet nekem. Istennek alapvető joga van hozzánk, hiszen ő teremtett minket. Mint az ő teremtményei, bizonyos értelemben áthat minket Isten gondolata, aki mindent megteremt és felnöveszt. És ha én romokat és rombolást hagyok magam körül és önmagamban, akkor ez ideológiai konfliktust jelent Istennel, vagyis más ideológiát követek, nem az övét.

/Szent II. János Pál pápa: Út Krisztushoz, részlet/