HALICÁ BOCSKOR

Sopronkeresztúr (ma Deutschkreutz, Ausztria), 19. század második fele

Az ókori lábbeliket idéző fél pár bocskor növényi cserzéssel kikészített kecskebőrből, egy darab sík bőrlapból szabott elkészítéséhez nem volt szükség különösebb szakértelemre. Lábra illeszkedő formáját a talp és a felsőrész összefűzésével alakították ki. Mérete szokatlanul nagy, szalagjai hosszabbak, mint más bocskoroknak.

A bocskor a hagyományos zsidó közösségekben a halicá, az elbocsátás szertartásának legfontosabb kelléke. A Tóra előírásai szerint a megözvegyült gyermektelen asszonyt a sógora köteles feleségül venni. A törvény betartásának kettős célja volt: biztosította az elhunyt férj emlékének megőrzését, a család ezen ágának fennmaradását, akik így az özvegyről is tovább gondoskodtak. Ha az elhunyt férfi fivére nem kívánt házasságot kötni özvegy sógornőjével, az asszony bepanaszolhatta a bíráknál, és a halicá szertartás elvégzésével mindkettőjüket nyilvánosan felmentették a levirátusi kötelezettség alól. A halicá szertartás során az özvegy lehúzza sógora lábáról a bocskort, eldobja, és eléje köp, majd azt mondja: „így jár az a férfi, aki testvére házát nem akarja felépíteni”. A szertartás után az özvegy szabadon választhat új házastársat.

Ezt a lábbelit 1911-ben vásárolta meg a Néprajzi Múzeum Grünbaum Gyula kereskedőtől, akinek közvetítésével a Sopron környékén élő zsidó közösségek kultúráját dokumentáló tárgyak a gyűjteménybe kerültek. A halicá bocskort saját lakóhelyén, Sopronkeresztúron (ma Deutschkreutz, Ausztria) gyűjtötte. A település a várvidéki „Hétközség" (Siebengemeinde) egyike, ahol Nádasdy Ferenc, majd Esterházy Pál birtokán a zsidók virágzó hit- és közösségi életet élhettek. (Fülöp Hajnalka)