Kedves Nővérek és Testvérek!

Továbbjárjuk az öröm-utat a húsvét utáni második vasárnapon. Következő stációnk az emmmauszi tanítványok jól ismert története. Korábban a húsvéthétfői szentmisén olvastuk. Idős papoktól hallottam, hogy húsvéthétfőn útra keltek „Emmausz-járásra”. Meglátogatták egymást az előző napok sok munkája után. Útjukon, a másik plébánosnál biztosan ők is találkoztak Jézussal, és remélhetőleg fel is ismerték Őt egymásban!

Nekünk most húsvét 3. vasárnapjának evangéliuma (Lukács 24,13-35) mondja el az eseményt. Jézus még a feltámadás napjának estéjén odaszegődött az Emmausz felé ballagó két tanítványhoz. Az egyiknek még a nevét is följegyzi Szt. Lukács az evangéliumban: Kleofásnak hívták. Ennek a találkozásnak is a szomorúság, a csalódás az alaphangja, mint az összes többinek. Könnyeik fátyola, a veszteség miatti önsajnálat eltakarja szemük elől a jelenlevő Jézust. Nem ismerik fel! A találkozások vége mindig a felismerés öröme, és ez közös az összes többi feltámadás utáni esemény leírásában. Valamilyen módon felnyitja Jézus a szemüket, hogy lássanak és higgyék, hogy Ő AZ! „Én vagyok, ne féljetek!”

A két ballagónak peripatetikus szentírás-magyarázatot tartott Jézus, ma úgy mondanánk: igeliturgia. Utána pedig „kezébe vette a kenyeret, megtörte, odaadta nekik”. Ez egy szentmise húsvét estéjén Emmauszban! Ebben a stációban a felismerés oka az, amit a zsolozsmában énekelünk: Megismerték az Urat, alleluja, a kenyértörésben, alleluja!

Napjainkban csak lélekben tudtok jelen lenni a szentmisén, a „kenyértörésen”, és csak lelki áldozással részesedtek az áldozatból. Őrizzük meg szívünkben az őszinte vágyakozást! Adják meg ezek a napok számunkra is a felismerés örömét: a szentmisében valóságosan jelen van köztünk Jézus Krisztus!

Húsvétkor hirdettük a feltámadt Krisztus jelenlétét az Egyházban, és hogy az Egyház és benne mi, a tagok vagyunk a feltámadás tanúi. A mi életünkben is megvalósul, ami Magdolnával, Péterrel, Jánossal, az emmausziakkal és az összes többivel történt: a Krisztus szenvedése és halála miatti szomorúságból „átvonulunk” (= Pászka!) az örömbe. Ismét az „Öröm útja” c. írásból idézek a csatolmányban. Azt a folyamatot mutatják be a „Második stáció” c. fejezetből válogatott mondatok, hogy miképpen ment át a két tanítvány a szomorúságból a felismerés örömébe, és miképpen valósul meg ugyanez a folyamat a mi életünkben!

Olvassuk el lassan, figyelmesen az emmauszi tanítványok történetét: Lk 24,1-35. És csak utána olvassuk el a csatolmányt, mert az a történet sok kicsi részletére utal! – Az üzenet továbbítható!

Péter atya