Február 20.

Újból meg kell térnünk

"Minden jó adomány és minden ajándék felülről van, a világosság Atyjától száll alá" (Jak 1,17). Mi a magunk részéről nem gyöngíthetjük ezt a hitetés bizakodást emberi kételkedésünkkel és bátortalanságunkkal. Következésképpen minden egyes nap mindnyájunknak meg kell térnünk. Ez az evangélium alapvető követelménye, mely mindenkinek szól. Ha kötelességünk, hogy másoknak segítsünk a megtérésben, egyanezt kell tennünk saját életünkben is. A megtérés annyit jelent, hogy visszatérünk hivatásunk legnagyobb kegyelméhez, azt jelenti, hogy elmélkednünk kell Krisztus végtelen jóságán és szeretetén, aki mindnyájunkhoz szólt, nevünkön szólítótt és azt mondta: "Kövess engem". A megtérés annyit tesz, hogy mindig számadással tartozunk mulasztásainkról és bűneinkről, bátortalanságunkról, hitünk és reményünk hiányáról, és arról, hogy "emberi módon" gondolkodunk. Ebből a szempontból ne felejtsük el a figyelmeztetést, melyet Krisztus magához Péterhez intézett. A megtérés annyit jelent, hogy újra és újra Isten bocsánatáért és erejéért folyamodunk a bűnbánat szentségében, s így mindig újrakezdjük, minden nappal előrehaladva, legyőzve önmagunkat, lelki győzelmeket aratva, vidáman adakozva, mert az Úr szereti a vidám adakozót. A megtérés annyit jelent, hogy "szüntelen kell imádkozni és nam szabad belefáradni" (Lk 18,1) Bizonyos értelemben az imádság az első és utolsó feltétele a megtérésnek, a lelki fejlődésnek és az életszentségnek.

/Szent II. János Pál pápa, Levél minden papnak, 1979., Nagycsütörtök/

Február 19.

Krisztus Tanítványának küldetése

Krisztus tanítványa állandóan szemben találja magát a "gyakorlati ateizmus" terjedésével - vagyis a közönnyel Isten szeretettől áthatott terve iránt, ez pedig elhomályosítja az emberszív vallásos és erkölcsi érzékét. Sokan vagy úgy gondolkodnak és cselekednek, mintha Isten nem is léteznék, vagy hajlamosak "privatizálni" a vallásos hitet és gyakorlatot, úgyhogy létezik egyfajta eltoldás a közömbösség irányában, illetve a kötelező igazságokra és erkölcsi értékekre való utalás teljes kiküszöbölése. Amikor töredékesek azok az alapvető elvek, amelyek ösztönzik és irányítják az emberi cselekvést, sőt időnként egymásnak ellent is mondanak ezek az elvek, a társadalo egyre inkább küzdeni kezd azért, hogy fenntartsa a harmóniát és kezébe vegye saját sorsát. Abbéli vágyában, hogy valamilyen közös nevezőt találjon, melyre programját és politikáját alapozhatja, a társadalom hajlamos arra, hogy elszigetelje mindazokat, akiknek lelkiismeretét vallásos hitük befolyásolja.

/Szent II. János Pál pápa; Beszéd New Jersey és Pennsylvania püspökei előtt 1993. november 11./

Február 18.

A megváltás misztériumának emberi vonásai

Az ember képtelen szeretet nélkül élni. Magára marad, érthetetlenné válik önmaga számára, értelmét veszíti az élete, ha szeretetet nem kap, szeretetet nem talál, nem vehet benne részt és nem teheti a szeretetet magáévá. Ezért adja a Megváltó Krisztus, mint már mondtuk, az embernek az ember teljes kinyilatkoztatását. És ez – lehet mondani – a Megváltás misztériumának emberi oldala. Tudniillik a Megváltásban fedezi föl az ember saját emberségének méltóságát, nagyságát, értékét. A megváltás misztériumában Isten újra kimondja és bizonyos módon újra teremti az embert. Valóban az ember új teremtése ez! „Nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert mindannyian eggyé lettek Krisztus Jézusban” (Gal 3,28). Az embernek tehát, ha szíve mélyéig érteni akarja önmagát – s nemcsak futó pillantást vet önmagára, mellyel tökéletlenül, gyakran csak felszínesen, külsőleg megmutatkozó magyarázatokat és szabályokat lát az életben –, Krisztushoz kell mérnie önmagát félelmeivel és kétségeivel, gyöngeségeivel és bűnösségével, életével és halálával együtt. Az embernek mindenestől, amije van, Krisztusba kell öltöznie; föl kell vennie és magáévá kell tennie a Megtestesülés és Megváltás teljes igazságát, hogy újra megtalálhassa önmagát. Ha ez a belső folyamat lejátszódik valakiben, az az ember nemcsak Isten imádásában termi gyümölcsét, hanemönmaga iránt is csodálatra ébred. Mert mennyire fontosnak kell lennie és míly nagy értékkel kell bírnia az embernek a Teremtő szemében, ha „ily nagy Megváltóra lett érdemes”(Az Exsultetből), ha az Isten „egyszülött Fiát adta érte”, hogy az ember „el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Vö. Jn 3,16) ?