*Jeruzsálem, 313 körül +Jeruzsálem, 387.

A régi zsidó Jeruzsálem helyén a rómaiak új várost alapítottak: Aelia Capitolina volt a neve. A templom helyét a Capitolium foglalta el, amely három római istennek volt szentelve: Jupiternek, Junónak és Minervának. Maradványai ma is láthatók. Ott, ahol a keresztények Jézus keresztre feszítésének és eltemetésének helyét tudták, Vénusz temploma emelkedett. A keresztények azonban -- nem törődve e változásokkal -- továbbra is összegyűltek Aelia templomában, ott, ahol az Úr az utolsó vacsorát ünnepelte. Cézáreai Euszébiosz püspök Palesztina vértanúi című írásában leírja azokat a megpróbáltatásokat, melyeket e közösségnek, különösen a diocletianusi üldözések alatt, el kellett szenvednie.

A helyzet azonban 313-ban a milánói rendelet következtében megváltozott. Valószínűleg ebben az évben született Cirill Jeruzsálemben. Családja, neveltetése és tanulmányai felől csak keveset tudunk. Csiszolt beszéd-művészetéből azonban arra következtethetünk, hogy kitűnő iskolai képzésben részesült.

Cirillt Jeruzsálemben pappá szentelték, s ékesszólásának hamarosan híre támadt. Egyszerű pap létére böjti időben ő helyettesítette a püspököt a hitújoncok keresztelési előkészítésében. Katekézisei, amelyek szerencsés módon ránk maradtak, igazolják hírét. 350 táján, Maximosz püspök halála után a metropolita hozzájárulásával jeruzsálemi püspökké választották.

Nemsokára azonban viszálykodások kezdődtek Cirill és metropolitája, a cézáreai Akakiosz között. Minden jel arra mutat, hogy a rang kérdése volt a tét. Ezt a niceai zsinat homályosan határozta meg, s úgy látszik, nem is akarta igazán eldönteni. Ha hihetünk Szozomenosz történetírónak, Cirill nem volt kellemes alárendelt. Püspöki székének apostoli eredetére hivatkozott, amikor kivonta magát Akakiosz tekintélye alól. Ez viszont azt vetette Cirill szemére, hogy az éhínség idején egyházi javakat adott el, hogy árából a híveket segítse. Láttak ugyanis a színházban egy színésznőt, akinek ruhája abból az anyagból készült, amelyet annak idején Konstantin császár ajándékozott Makariosznak, Cirill elődjének. De ez csak koholt vád volt, és végeredményben Cirill becsületét szolgálta.

A viszály valódi oka az volt, hogy Akakiosz egy követ fújt az ariánusokkal, az udvarnál jól állt a szénája, s e helyzetét arra használta föl, hogy összehozzon egy zsinatot, amely Cirillt le is tette. Cirill azonban nem olyan ember volt, aki szó nélkül elfogadta volna ezt. Tiltakozott az intézkedés ellen, amelyet jogtalannak tekintett és fellebbezett. Erre Akakiosz egy csapat katonával jelent meg, elűzte a püspököt a székéből, és katonai védelem alatt ariánus püspököt ültetett a helyébe (357). Cirillt száműzetésbe küldték.

Az elűzött jeruzsálemi püspök először Antiochiába menekült, aztán Tarzuszba. Püspöktársa, Silvanus, bár vonzódott az ariánusokhoz, barátságosan fogadta, sőt azt is megengedte, hogy gyakorolja püspöki tisztségét és prédikáljon. Beszédeit hamarosan megkedvelték Tarzuszban. Egy szeleukiai zsinat rehabilitálta Cirillt, de a nem sokkal utána, Akakiosz elnökletével tartott konstantinápolyi zsinat újból letettnek nyilvánította. Julianus császár uralkodásának kezdetén Cirill kihasználta a fordulatot arra, hogy Atanázhoz hasonlóan visszatérjen püspöki városába. Szenvedései azonban ezzel még nem értek véget. Valens császársága alatt ismét elűzték, ami nyilván mutatja, hogy az arianizmus esküdt ellenségének számított. Csak 378-ban foglalhatta el véglegesen püspöki székét. A 381. évi konstantinápolyi zsinat, amelyen részt vett, minden formában elismerte jog szerint való püspöknek. Cirill a hitért vállalt üldöztetést derekasan kiállta.

Hazatérése után a püspöknek elsőként azokat a visszásságokat kellett fölszámolnia, amelyek a szakadások és pártoskodások következtében támadtak. Nisszai Szent Gergely szerfölött sötét leírást ad ezen évek Jeruzsáleméről. ,,Nincs itt -- írja 378-ban -- egyetlen olyan gonosz bűn, amely nagy orcátlanul föl ne ütötte volna a fejét: perverziók, házasságtörés, rablás, bálványimádás, mérgezés, rágalmazás és gyilkosság, egyszóval a bűntettek minden fajtája elterjedt itt, és tartja magát nagy makacssággal.'' A város ezenkívül két táborra szakadt az ariánusok és ellenfeleik között. Cirill maga is a harcok tüzében állt. Szemrehányásokkal illették a fél-ariánusokhoz fűződő kapcsolata miatt. Pedig a konstantinápolyi zsinat kifejezetten a ,,nagyon tiszteletreméltó és jámbor Cirill'' személyéről megállapította, hogy ,,sokat harcolt az ariánusok ellen''. Kétségtelen tény, hogy Cirill mértéktartó és másokat mérsékletre vezető szellem volt, s hogy az ortodoxia szeretete sohasem feledtette vele a keresztény szeretet törvényét és az egységre törekvést.

Élete utolsó éveit arra fordította, hogy helyreállítsa a békét és gyógyítgassa a harc fájdalmas esztendeinek sebeit. Állandó gondja volt az egység a hitben. ,,A tévedés -- szerette mondani -- sokarcú, de az igazságnak csak egy arca van.''

Cirill 387-ben halt meg. Püspökségének 38 évéből tizenhatot száműzetésben töltött. XIII. Leó 1893-ban egyháztanítónak nyilvánította.

Jeruzsálem püspöke erősen belefolyt az ariánusok elleni harcba. Inkább a külső körülmények, mint személyes vérmérséklete tették őt harciassá. Az Akakiosszal folyó küzdelem heves reakciókat váltott ki belőle, és a békeszerető embert keménnyé és olykor sértővé tette. Ez a keménység azonban inkább abból a szándékból származik, hogy a hitet megvédje, mintsem a maga igazának kereséséből. Jelleme mégis inkább merevnek, mint simulékonynak, inkább nyersnek, mint gyöngédnek látszik. Ezek a tulajdonságok megmutatkoznak prédikációiban is.

Cirill leginkább mint katekéta vált ismertté huszonnégy katekézise révén, melyekben a hitigazságokról és a három beavató szentségről, a keresztségről, a bérmálásról és az Eucharisztiáról tanít. Utasításai értékes tájékoztatást adnak a kor jeruzsálemi liturgiájáról.

Erőteljes, konkrét és mindig a Szentíráson alapuló oktatást adott. Katekézisét a belső kiegyensúlyozottság jellemzi. Nem esik korának oly gyakori túlzásaiba, amellyekkel a házasság vagy a test ellen támadtak. Nem gyalázza a testet, hanem a teremtés csodáját látja benne. Egész tanításából derűlátás sugárzik, költői szárnyalásba kezd, amikor a virágokról vagy a tavaszról beszél.

A jeruzsálemi püspök a Szentírásból táplálkozott, amelyet önkéntes magányának virrasztásai alatt alaposan végigelmélkedett, amint erre alkalomadtán maga is céloz. Emellett a bibliai idézetek teljes természetességgel és mintegy maguktól jönnek ajkára. ,,Mit kell hát tenni? Mik a töredelem gyümölcsei? Az, hogy akinek két köntöse van, adja az egyiket annak, akinek egy sincs.''

Sajnálatos, hogy semmi sem maradt ránk Cirillnek a Jeruzsálembe való végleges visszatérése után folytatott prédikációs munkásságából. Bizonyosan rajta hagyták nyomaikat az évek. Bőségesen volt alkalma, hogy megvallja azt a hitet, amelyet máskor hitjelölteknek fejtegetett, és amelyért üldözéseket szenvedett. Hite megszilárdult, szelleme hajlékonyabb lett. A tapasztalat megtanította rá, hogy az igazság szeretet nélkül félig vak.

Amint maga fogalmazta, Isten megtisztította ,,minden szennyezőtől''. Túlságosan sokat szenvedett ahhoz, hogy ne tudjon más szenvedővel együttérezni. A megpróbáltatás ugyanis elkeseríti a gyengét, de megacélozza az erőset. Jeruzsálembe, Jézus városába visszatérve megtanulta, hogy a föltámadás helye milyen közel esik a Kálvária hegyéhez.

Ünnepét Jeruzsálemben már az 5. században megülték, március 18-án. A római naptárba 1882-ben vették át.

† EVANGÉLIUM Szent Lukács könyvéből

Abban az időben Jézus kiválasztotta Pétert, Jánost és Jakabot, és fölment velük a hegyre imádkozni. Míg imádkozott, arca teljesen átváltozott, ruhája pedig hófehéren ragyogott. S íme két férfi beszélgetett vele: Mózes és Illés. Megdicsőülten jelentek meg, és haláláról beszélgettek, amelyet Jeruzsálemben kell majd elszenvednie. Pétert és társait elnyomta az álom. Amikor fölébredtek, látták dicsőségét és a mellette álló két férfit.
Azok már épp menni készültek. Péter akkor így szólt Jézushoz: „Mester, jó nekünk itt lennünk! Hadd csináljunk három sátrat: neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet.” Nem tudta ugyanis, hogy mit mondjon. Közben felhő támadt és beborította őket. A felhőben félelem szállta meg őket.
A felhőből szózat hallatszott: „Ez az én választott Fiam, őt hallgassátok.” Miközben a szózat hangzott, Jézus ismét egyedül volt. Ők pedig hallgattak, és senkinek sem árultak el semmit abból, amit láttak.
Ezek az evangélium igéi.
Lk 9,28b-36

+320. március 9.

Katonákként szolgáltak a híres XII. légióban, a Kis-Arméniában és Kappadókiában állomásozó ,,Legio fulminata Melitensis''-ben. Szebaszte, Kis-Arménia fővárosa volt a szálláshelyük.

Már a 2. századtól számos keresztény tartozott a XII. légióhoz. Amikor aztán Konstantin császár idejében a keresztény vallást először is a hadseregben ismerték el, a római légiókban hozzászoktak, hogy keresztény katonák is vannak a császári csapatokban. Az Egyház kifejezetten méltányolta a keresztények hadseregbeli szolgálatát, sőt az arles-i zsinaton (314-ben) úgy rendelkezett, hogy ,,azokat, akik békében eldobják fegyvereiket, az egyházi közösség zárja ki magából'', hogy senki se szökhessen meg büntetlenül. Keleten azonban, Kisázsiában és különösen Kis-Arméniában meg Kappadókiában nem tartott sokáig ez a békés állapot. Konstantin uralkodótársa, Licinius, aki kezdetben türelmet, sőt éppenséggel jóakaratot tanúsított a keresztények iránt, Konstantin császárral történt meghasonlása után eljárást kezdeményezett az új vallás követői ellen, álnok módon ,,a régi istenek nevében''. A keresztényeket attól kezdve ellenfele, Konstantin szövetségestársainak és saját ellenségeinek tekintette.

Elsőként udvartartásának és a hadseregnek ,,megtisztítását'' kezdte el. Levetette az álarcát, és az egyes városokban megfosztotta a katonákat tiszti rangjuktól, ha nem áldoztak az isteneknek'' (Cézáreai Euszébiosz: Konstantin élete). Kappadókiában elrendelte, hogy minden kereszténynek halálbüntetés terhe alatt meg kell tagadnia hitét. Agrikolaosz, Kappadókia és Kis-Arménia helytartója az ediktum tartalmát azzal a szigorú felszólítással közvetítette a hadsereghez, hogy szerezzenek érvényt neki. Ekkor előlépett negyven keresztény katona, s mindegyikük röviden és határozottan kijelentette: ,,Keresztény vagyok''. Agrikolaosz előtt és az illetékes legfőbb bíró előtt megismételték, hogy nem térnek el Krisztusba vetett hitüktől. Sem a kitüntetések, előléptetések és pénzjutalmak hízelgő ígérete, sem a fenyegetések nem vezettek oda, hogy eltántorodjanak hitüktől. Amikor a helytartó kilátásba helyezte a büntetést, azt válaszolták: ,,Hatalmad van a testünkön, amelyet megtanultunk megvetni; a lelkünk azonban nincs alávetve semmiféle kívülről jövő erőszaknak''. Tántoríthatatlanságuk láttán a helytartó megparancsolta, hogy az ellenszegülőket vessék fogságba. Amikor azután egy hét elteltével Lüziasz, a csapat főparancsnoka megérkezett, ismét elővezették őket. Lüziasz és Agrikolaosz ekkor együttesen folytatta le a kihallgatást, ám együttes fáradozásaik is hiábavalók maradtak. A helytartó ekkor féktelen dühében szokatlanul kegyetlen halálnemet eszelt ki a katonák számára: fagyhalálra ítélte őket. Mivel Arméniában a tél nagyon kemény és hideg, az alkalom kínálkozott hozzá. A hideg ott még márciusban is olyan nagy volt, hogy lóval és kocsival is át lehetett kelni a folyók és a tavak jegén. A helytartó kivárt tehát egy különösen hideg éjszakát, és ekkor megparancsolta, hogy a negyven hajthatatlan, ,,engedetlen'' katonát meztelenül tegyék ki az egyik városfalakon belüli befagyott tavon a viharba és a hidegre. Egy ott található fürdőházban (amelynek a romjai fennmaradtak) ugyanekkor meleg fürdőt készíttetett azoknak, akik nem maradnak állhatatosak. Az elítéltek nem várták meg, hogy megfosszák őket ruháiktól, hanem maguk vetkőztek le azonnal, és vonakodás nélkül szenvedésük helyére igyekeztek. Egy szívvel-lélekkel imádkoztak Istenhez: ,,Urunk, negyvenen kezdtük el a harcot; ne engedd, hogy negyvennél kevesebben kapjuk meg a győzelmi koszorút!''

Egyikük végül mégsem bírta elviselni a lassú fagyhalál kínjait, és befutott a csábító fürdőházba. Ott tüstént elérte a halál, mert megfagyott tagjai nem tudták már elviselni a langyos fürdőt. Isten kegyelméből azonban azonnal a helyébe állt egy másik, úgyhogy a vértanúk negyvenes száma ismét betelt. Annak a katonának ugyanis, aki őrséget állt a fürdőháznál, volt egy látomása: égi sereg szállt le, hogy a hős harcosok között kiossza a győzelmi koszorúkat, amint az a római hadseregben szokásos volt. A látomás hatására az őr szíve megnyílt Isten kegyelmének. Ledobta ruháit, és ,,keresztény vagyok'' kiáltással bajtársaihoz futott a jégre, hogy betöltse a gyengének mutatkozott katona helyét.

Hajnalhasadtakor a kegyetlen bíró megparancsolta, hogy a még élők karjait és lábszárait törjék össze, majd a testüket égessék el. A szent vértanúk hamuját a helytartó parancsára egy folyóba szórták. A keresztényeknek azonban sikerült a szentek még meglévő maradványait elrejteniök.

Isten e szent harcosai haláluk előtt írni tudó társaikkal feljegyeztették közös végakaratukat szent emlékezetül szülőföldjük közösségei, hátramaradt hozzátartozóik és az egész Egyház számára:

,,Krisztus foglyai: Meletiosz, Aëtiosz és Eutükhiosz Krisztusban üdvözletüket küldik a szent püspököknek, papoknak, diákonusoknak és hitvallóknak, s a városban és az országban lévő egyház valamennyi tagjának.

Ha Isten kegyelméből és minden hívő közös imájának köszönhetően a ránk váró harcot kiálljuk, és elnyerjük a győzelmi díjat..., akkor ismerjétek meg végakaratunkat!

Azt kívánjuk, hogy atyánk, Proidosz pap, testvéreinkkel, Crispinusszal és Gordiusszal s a hívő néppel együtt, valamint Kürillosszal, Markosszal és Sapriciusszal, Ammonius fiával egyetemben gyűjtse össze földi maradványainkat, és Szarinnál, Zela közelében temesse el. Bár különféle vidékekről származunk, egy és ugyanazt a nyugvóhelyet kívánjuk magunknak. Mivel mindnyájan ugyanazt a harcot vívtuk meg, együttesen akarjuk megtalálni nyugvóhelyünket a föld kijelölt sarkában.

Kérjük, hogy ügyeljetek testvéri közösségünk döntésére... Ha kiveszitek majd a tüzes kemencéből földi maradványainkat, ne tartsatok meg belőlük semmit magatoknak, hanem gyűjtsétek össze, és adjátok át őket azoknak, akiket fent megneveztünk!...

Most van itt a megfelelő idő mindazok számára, akik meg akarnak menekülni. Itt az alkalom a bűnbánatra és a jótettekre mindannak, aki nem akarja ezeket a távolabbi jövőre halasztani. Kiszámíthatatlan a dolgok folyása; azért azzal törődjetek, ami jámborrá tesz benneteket! Éljetek tiszta, Istennek átadott életet! Akkor majd eltörlik korábbi bűneitek adóslevelét... Mindenekelőtt pedig gyakoroljátok a szeretetet! Egyedül ez vezesse tetteiteket, mert ez követi a testvériség isteni törvényét. Testvérünkben, akit látunk, a láthatatlan Istent tiszteljük. Éppúgy érvényes ez azokra a testvérekre, akik ugyanattól az anyától származnak, mint mindazokra, akik szeretik Krisztust. Urunk és Üdvözítőnk is azt mondotta, hogy nem csupán a vérrokonok, hanem mindazok is valóban testvéreink, akik feddhetetlen életükkel meg akarnak felelni hitbeli meggyőződésüknek, és így közös mennyei Atyánk akaratát teljesítik...

Köszöntünk mindnyájatokat mi, negyven egymáshoz láncolt testvér: Meletiosz, Aëtiosz, Eutükhiosz, Kürion, Candidus, Angiasz, Caius, Kudion, Herakliosz, Johannesz, Theophilosz, Sisinius, Samaragdus, Philoktemon, Gorgoniosz, Kürillosz, Severianus, Theodulosz, Nikallosz, Flavius, Xanthiosz, Valerius, Hészükhiosz, Domitianus, Domnus, Helianosz, Leontiosz, akit Theoktisztésznek is neveznek, Eunoikosz, Valens, Acacius, Alexander, Vikratiosz, akit Bibianusnak is neveznek, Priscus, Szacerdon, Ekdikiosz, Athanasziosz, Lüszimakhosz, Claudius, Ilesz és Meliton.

Mi, Urunk, Jézus Krisztus negyven foglya egyikünk, Meletiosz keze által írtuk mindezt. Megerősítjük és helyesnek tartjuk mindazt, amit leírt. Isten Lelkével telve teljes szívünkből imádkozunk, hogy együttesen elérjük Isten örök javait és királyságát, most és mindörökké. Amen.''