Március 25.

Nagyböjti utunk

"Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen" (Jn 3,16). Vajon a mai ember érzi-e ennek az üzenetnek a szükségességét? Első hallásra úgy vélnénk, nem, különösen azért, mert a közéleti megnyilvánulásokban és egy bizonyos uralkodó kultúrában az emberiségnek olyan magabiztos képét látjuk, mely jól megvan Isten nélkül és még az erkölcsi törvénnyel szemben is teljes szabadságot követel. De ha alaposabban megvizsgáljuk az egyes ember valódi helyzetét, aki szembekerül saját gyarlóságával és magányosságával, rádöbbenünk, jobban, mint hinnénk, hogy a szívek tele vannak aggodalommal, a jövőtől, a betegségtől és a haláltól való félelemmel. Ez a magyarázata annak, hányan keresnek valamilyen menekülést deviáns módon, a drogok vakvágányán haladva, vagy babonákban, szörnyű mágikus ceremóniákban. A kereszténység nem nyújt olcsó vigaszt, autentikus hitet és szigorúan erkölcsös életet követel. De okot ad a reményre, mert megmutatja Istent, az irgalmasságban bővelkedő Atyát, aki Fiát adta nekünk, így mutatva meg irántunk való óriási szeretetét.

/Szent II. János Pál pápa; Beszéd a Vatikánban, 1997. március 9./