Február 20.

Újból meg kell térnünk

"Minden jó adomány és minden ajándék felülről van, a világosság Atyjától száll alá" (Jak 1,17). Mi a magunk részéről nem gyöngíthetjük ezt a hitetés bizakodást emberi kételkedésünkkel és bátortalanságunkkal. Következésképpen minden egyes nap mindnyájunknak meg kell térnünk. Ez az evangélium alapvető követelménye, mely mindenkinek szól. Ha kötelességünk, hogy másoknak segítsünk a megtérésben, egyanezt kell tennünk saját életünkben is. A megtérés annyit jelent, hogy visszatérünk hivatásunk legnagyobb kegyelméhez, azt jelenti, hogy elmélkednünk kell Krisztus végtelen jóságán és szeretetén, aki mindnyájunkhoz szólt, nevünkön szólítótt és azt mondta: "Kövess engem". A megtérés annyit tesz, hogy mindig számadással tartozunk mulasztásainkról és bűneinkről, bátortalanságunkról, hitünk és reményünk hiányáról, és arról, hogy "emberi módon" gondolkodunk. Ebből a szempontból ne felejtsük el a figyelmeztetést, melyet Krisztus magához Péterhez intézett. A megtérés annyit jelent, hogy újra és újra Isten bocsánatáért és erejéért folyamodunk a bűnbánat szentségében, s így mindig újrakezdjük, minden nappal előrehaladva, legyőzve önmagunkat, lelki győzelmeket aratva, vidáman adakozva, mert az Úr szereti a vidám adakozót. A megtérés annyit jelent, hogy "szüntelen kell imádkozni és nam szabad belefáradni" (Lk 18,1) Bizonyos értelemben az imádság az első és utolsó feltétele a megtérésnek, a lelki fejlődésnek és az életszentségnek.

/Szent II. János Pál pápa, Levél minden papnak, 1979., Nagycsütörtök/