Eredetileg november 6-án volt az egyházmegyék ereklyéinek ünnepe, de a Magyar Katolikus Püspöki Kar 1984-ben – a II. vatikáni zsinat liturgikus rendelkezései nyomán – a november 13-i ünnep bevezetéséről döntött. A magyar mindenszentek új ünnepének tartalmát akkoriban így jelölték meg:

„Eredetileg azokat a szenteket ünnepeltük, akiknek ereklyéit templomainkban tiszteljük. Az új ünnepnapon nemcsak rájuk emlékezünk, hanem mindazokra a szentekre, akiknek nincs külön ünnepük, de itt éltek magyar földön, akár a honfoglalás előtt, akár utána. Vannak köztük olyanok, akiket a népi kegyelet és emberemlékezetet meghaladó kultusz övez, de köztük vannak a hétköznapok ismeretlen hősei, a mindennapok vértanúi és Istenbe temetkezett misztikusai is. Magyar földből sarjadtak, és így különösen is számíthatunk testvéri segítségükre Isten színe előtt” (Szent Zsolozsma IV. köt.).

Szent Pál gyakran élt sporthasonlattal, amikor a szentségről beszélt. Egyik helyen így fogalmazott: „Nem tudjátok, hogy a pályán küzdők mind futnak ugyan, de a díjat csak egy nyeri el? Úgy fussatok, hogy elnyerjétek! A versenyzők valamennyien megtartóztató életet élnek, minden tekintetben. Ők hervadó koszorúért, mi pedig hervadhatatlanért” (1Kor 9,24-25). Másutt szintén egy hasonló képpel világította meg, ezúttal a saját reményét: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végezetre eltétetett nekem az igazság koronája, amelyet megad nekem az Úr, az igaz bíró ama napon; de nemcsak énnekem, hanem mindazoknak is, akik várva várják az ő megjelenését” (Tim 4:7-9).

Érdekes lenne összevetni a nemzeteket, ha létezne az olimpiák eredményeit felsorakoztató tabellához hasonló a szentek vonatkozásban is, mert mi magyarok ezen az „örökranglistán” is élen állnánk, sokat szenvedett, sok kis és nagy halálon átesett népünk a keresztény évszázadok során csak úgy teremte az „ama nemes harcot megharcoló, futását elvégező” szenteket, boldogokat.