Amikor elvállaltam, hogy majd beszámolót írok a római zarándoklatról, nem gondoltam végig néhány fontos dolgot. Minden zarándoklat annyi történet, ahányan ott vagyunk. Mindenki más céllal érkezik, más lelkiállapotban, más imaszándékokkal a lelkében vagy a céduláin, és más ajándékokat kap, más csodákat él át, máshogy tapasztalja meg a Jóisten szeretetét – mindenki úgy, ami számára akkor a legalkalmasabb.

Amikor elvállaltam, hogy majd beszámolót írok a római zarándoklatról, nem gondoltam végig néhány fontos dolgot. Minden zarándoklat annyi történet, ahányan ott vagyunk. Mindenki más céllal érkezik, más lelkiállapotban, más imaszándékokkal a lelkében vagy a céduláin, és más ajándékokat kap, más csodákat él át, máshogy tapasztalja meg a Jóisten szeretetét – mindenki úgy, ami számára akkor a legalkalmasabb.

Előre is elnézést kérek a zarándoktársaimtól, mert az alábbiakban elsősorban az én történetem lesz olvasható. Ha objektív lennék, csak leírnám a programot, de inkább pillanatokat, csodákat próbálok megmutatni abból, amit átéltem, átéltünk.
Egész hétvégére esős, hideg időt jósoltak a meteorológusok, indulásnál kis kóstolót is kaptunk belőle – hirtelenjött zápor szakadt ránk, amíg a templomi indító imádság után a buszhoz szaladtunk. Másnap Rómában igazi meglepetés volt a ragyogó napsütés, 25°C. A szombati városnézés is kellemes időben zajlott, vasárnap pedig, a mise alatt a felhők árnyékában sokkal jobban lehetett a tömeget bírni, mint akár a napon, akár esőben. Azért olyan meghatározó élmény a jó idő, mert végül mégis mindannyian megtapasztaltuk, hogy milyen elázni Rómában – volt, aki vasárnap délután, volt, aki az utolsó éjszakai városnézés alatt. Ezután értékeltük igazán, hogy megkímélt minket a Jóisten attól, amit ígértek a három napra.

Már a tizenhét órás odaút alatt több meghatározó élményben lehetett részünk. A San Stefano Rotondo bazilikáról szóló előadás, miközben a Balaton mellett haladtunk, visszarepített hazánk történelmébe, a közös rózsafüzér – csütörtök lévén, a Világosság titkaival – egyszerre teremtett közösséget a mányiak, zsámbékiak, szomoriak, fiatalok és lélekben fiatalok, a zarándokok és II. János Pál pápa között, aki ezeket a titkokat nekünk adta. A gyönyörű táj, a virágzó sövények mellett a természet egy ritkán látott követét is elküldte hozzánk: az első megállónál, egy benzinkút újságos standján egy hatalmas éjjeli pávaszem várta kitárt szárnyakkal, hogy mindannyian lefényképezzük. Éjjel a XXIII. Jánosról szóló két részes játékfilmet néztük meg, ami közelebb hozta hozzánk a „másik”, talán többünknek kevésbé ismert pápát.

Másnap megnéztük a szállást, de még nem foglalhattuk el a szobáinkat, így elindultunk a Vatikánba. Azt számolgattuk, hogy ez talán az egyetlen esélyünk, hogy bejussunk a tömeg előtt a Szent Péter Bazilikába. A térre érve, a sort meglátva többen elbizonytalanodtak, de végül csatlakoztunk a várakozókhoz. Jól jött az esernyő – a tűző nap ellen. A kétórás sorban állást majdnem mind együtt töltöttük, imával, énekléssel, beszélgetéssel. A „majdnem”, mi voltunk a férjemmel, ugyanis picit elszakadva a többiektől, Péter húsz éve nem látott olasz barátjával és feleségével beszélgettünk. 1994-ben a két fiú egy castelgandolfói találkozón ismerkedett meg, néhány évig leveleztek, majd hosszú szünet következett, egészen 2009-ig, amikor a facebook-on újra felvették egymással a kapcsolatot. Amikor kiderült, hogy el tudunk jönni a zarándoklatra, elkezdték szervezni a találkozót, ami végül a Szent Péter téren jött össze. Gianni jelenléte nemcsak számunkra volt csoda, hanem a közösség több tagja számára is azzá vált. Kb. másfél óra várakozás után ugyanis kiderült, hogy nem lehet a bazilikába bevinni semmilyen szúró-, vágóeszközt, sem kisollót, sem kést, sem bicskát. Volt, aki a több ezer forintos bicskáját, volt, aki az apai örökségéből való kését kellett volna kidobja, vagy kint marad. De ott volt Gianni, aki felajánlotta, hogy vigyáz mindenre, hiszen ő, bár nem Rómában lakik, többször láthatja a bazilikát, mint mi, így szívesen kint marad a „fegyverekkel”. A bicskák megmenekültek, a zarándokok bejutottak, a reményvesztettek megtapasztalhatták, hogy a Jóisten ilyen aprónak tűnő problémáinkra is odafigyel. Hálatelt szívvel léptünk be a templomba. Szétvált a csoport, egy órával későbbre beszéltük meg a találkozót.

Férjem többször volt Rómában, élete egyik legmeghatározóbb élménye a Szent Péter Bazilika. Régóta szerette volna nekem is megmutatni, most érkezett el a pillanat. És mint minden várt élmény, ez is mást hozott, mint amire fel tud készülni az ember. Én így éltem meg: már az előcsarnok is hatalmas volt, nem is gondoltam volna! Aztán belépve, nem is a főhajó tűnt óriásinak, hanem ahogy vándoroltunk egyik mellékkápolnából a másikba, mindig volt egy újabb, akkora, mint a zsámbéki templom, és amikor azt hittem a végére értünk, még találtunk néhányat… Az első élményem mégis a tömeg volt, rengetegen voltunk, hogy fogok én itt csendet találni, vagy imádkozni a sok-sok szándékra, amit magunkkal hoztunk? Aztán egy elzárt mellékoltárnál az ablak mögött észrevettem valamit, illetve Valakit, és már nem érdekelt, hogy hányan tolonganak körülöttem. Letérdeltem úgy, hogy az ablakon át lássam a Monstranciát, és csend lett. Aztán a férjem megkérdezett egy őrt, hogy hol van II. János Pál sírja, és kiderült, hogy már elmentünk mellette - jó, hogy megkérdezte. Hihetetlenül hálás voltam abban a pillanatban. Amíg élt, nem találkoztam vele, és mivel elvileg meglett volna a lehetőségem rá, maradt bennem egy hiányérzet, ami miatt bármikor elsírtam magam, ha meghallottam a hangját, vagy megláttam filmen. Most ott álltam tőle hat méterre, és megköszöntem neki és az Istennek, hogy ott lehetek. Nagyon közel volt. Utána csak mosolyogtam, ha valamelyik kivetítőn megláttam „a pápát”.

Megnéztük Szent Péter sírját - de csak fölülről, mert nem tudtuk, hogy le lehet menni -, XXIII. János és még más pápák múmiáját, nyughelyét. Keresgéltük egymást, fényképezkedtünk. Amikor fölnéztem a kupolába, úgy éltem meg Isten hatalmas voltát, ahogy nem számítottam rá, és elmosolyodtam. Azt éreztem, hogy mindez gyönyörű, hatalmas, Isten nagyságát hirdeti, de mi ez Hozzá képest, mi ez a hegyeihez képest, az egéhez képest, a világegyeteméhez képest, a képmásaihoz képest, akik ilyen gyönyörűségeket tudnak alkotni – és mégis apró pici porszemek a Teremtőjük mellett! És Ő mennyire felfoghatatlanul szereti mégis a porszemeit!

Ahogy kiléptünk a térre még egy mondat jutott eszembe: láttam egy csomó halott pápát, és az élő Krisztust!
A szállásra indulás előtt elköszöntünk olasz barátainktól, remélve, hogy húsz évnél hamarabb találkozunk.
Az este a kemping, ill. a közeli bolt felfedezésével telt. A bungalók melletti utat akácfasor szegélyezte, mindent betöltött az illata. A házikók közé leandersövényt ültettek, nyáron az bódíthatja el a vendégeket.

A szombatot városnézéssel töltöttük: Spanyol-lépcső, Trevi-kút, Piazza Navona, Pantheon, igazi ízelítő Róma hangulatából. Ebédszünet után az ókori emlékek felé indultunk, séta közben megszemlélve a Vittor Emmanuel emlékművet. Nézelődtünk a Forum Romanumon, a Diadalívnél, körbejártuk a felújítás alatt álló Colosseumot. Megegyeztünk, hogy Róma felfedezésére egy élet sem elég, és tematikus hónapokat, éveket kellene tartani, hogy láthassuk az összes ókori, ókeresztény, világi művészeti, építészeti és vallási emléket.

Az esti Santo Stefano Rotondo-ban bemutatandó magyar miséig szabadidőt kaptunk. Öten a Lateráni Bazilikához indultunk. Éppen mise kezdődött, de körbe tudtuk járni. Rábeszéltek, hogy másodmagammal megnézzem a múzeumot és a kerengőt is, gyönyörű volt. A kiállításon többszáz éves miseruhákat, a II. Vatikáni Zsinaton használt eszközöket, Palestrina kottát, Raffaello Madonnát stb. láttunk.

Viszonylag hamar odaértünk a mise előtt a Rotondo templomhoz, mi voltunk kb. az egyetlen csoport, akiket nem kapott el a hirtelen jött zivatar. Elénekeltük a vesperást, felkérték a zászlóvivőinket, hogy bevonuláskor álljanak kapuként a szolgálattevőknek, és a többi ismerős magyar zarándokokkal is volt időnk találkozni.

Külön ajándék volt számunkra, hogy Márton atya jelezte Spányi Antal püspök úrnak, hogy merre vagyunk, és így ő jött hozzánk áldoztatni. Ezen az estén kaptunk először vacsorát a kempingben, fél kilencre értünk oda, nagyon éhesek voltunk. Felszolgálták a tésztát, de keveset adtak, bátrak voltunk, kértünk még. Nem értettük, miért néznek ránk olyan furcsán a pincérek. Aztán meghozták a főfogást, és akkor jöttünk rá, hogy telitömtük magunkat az előétellel… Lehet, hogy nem készültünk fel rendesen az olasz étkezési szokásokból?

Másnap a lehető legkorábbi időpontra kértük a reggelit, de tudtuk, hogy nincs esélyünk bejutni a térre, mert a kapukat már 6-kor kinyitották, és tegnap találkoztunk egy lengyel csoporttal, akik azt mondták, a lengyelek nagy része a kapuk előtt alszik… A város teljesen üres volt, amikor 7-kor elindultunk, alig lézengett valaki a közlekedési eszközökön, az utcákon csend, sehol egy autó, nagyon érdekes volt, aztán ahogy az Angyalvár felé közeledtünk, láttunk néhány csoportot szembejönni, ez nem volt túl biztató, majd egyszer csak feltűnt előttünk a hatalmas tömeg. Fél 8-ra értünk az Angyalvárhoz, a csoport egy része együtt maradt, mert találtunk egy szellősebb helyet egy alvó lengyel csoport mellett, de a többség külön utakra indult, hátha legalább egy kivetítőt láthatunk.

Mi kettesben próbáltunk utat törni, de egy adott pillanatban, mikor már minden oldalról nyomtak, és kivetítőt még nem láttam,
kitört belőlem a pánik, és mondtam férjemnek, hogy menjünk innen bárhová, de ezt én nem bírom. Elvergődtünk a Tevere partjáig, ahol találtunk egy kis szabad helyet, ami nem volt útban a közlekedőknek, és lecövekeltünk. Ha lábujjhegyre álltam, láttam a kivetítő egyik sarkát. Kb. két óra volt még kezdésig. Mellettünk a korláton két középkorú equadori nő ült egy fiatalabb férfival, velük beszélgettünk. Érkeztek mellénk horvátok – örültek, hogy szomszédra bukkantak, franciák, beloruszok, és egy német fiatalember, aki csak csendben mosolygott. Felhős volt az ég, de nem bántuk, hogy nem sülünk meg. Olyan jó volt látni, hallani az ovációt, amikor Benedek pápa megjelent, őt sem felejtették még el!
Mire a mise elkezdődött, a kivetítő csücske is eltűnt előlem. A hangot két helyről hallottuk, így mindent kánonban énekeltek, mondtak… Magáról a szentté avatásról lényegében lemaradtunk, bár Péter éppen akkor fényképezett, de olyan hirtelen történt, csak a tapsból, és a harangzúgásból jöttünk rá, hogy túl vagyunk rajta. Közben a német fiú, a tabletjével bajlódott, majd egyszer csak felénk fordította: betöltötte rajta a tévéadást, hogy lássunk is valamit! Hihetetlenül felemelő, megható és humoros is volt belegondolni, hogy Róma közepén, egy számítógépen nézzük a szentté avatást a világ minden tájáról érkezőkkel – ez a 21. század. Mindenki a saját nyelvén olvasta az olvasmányokat az okos telefonokról, mindenki a saját nyelvén mondta a Miatyánkot, a „Béke veled”-et. Leírhatatlan élmény volt.
A mise után gyorsan utat törtünk vissza a csoporthoz. 13 órára volt megbeszélve a találkozó a szétszéledtekkel. Többen visszamentek a szállásra kipihenni a tömeget, de mi szerettük volna kihasználni az időt, a férjem idegenvezetésével hatan elindultunk a Falakon Kívüli Szent Pál Bazilikához – az elég messze van a városközponttól, hogy elkerüljük a tömeget. Naivan azt terveztük, hogy átsétálunk az Angyal-hídon a Colosseum felé. Nem gondoltuk át, hogy arra jönnek ki az emberek a Szent Péter térről is, illetve nem tudhattuk, hogy a lengyelek a partot beszélték meg találkozási pontnak, így két oldalról álltak az út mellett. Amíg a „dugóba” nem értünk, a szemétkupacokon szörnyülködtünk, szó szerint térdig ért a papír és egyéb hulladék. Aztán utolértük a tömeget. Szabályosan halálfélelmem volt, eszembe jutott a west-balkáni tragédia, és elkezdtem lefele nézni, nem taposok-e el valakit, aztán Péter egy pillanatra elengedte a kezem, és felsikítottam. Végül imádkoztam, becsuktam a szemem, egy rétre képzeltem magam, és mélyeket lélegeztem. Túléltük.
Ahogy átértünk a hídon, háromfelé oszlott a tömeg, nekünk nagyon földi célunk lett: WC-t találni. Mióta elindultunk a szállásról, nem volt lehetőségünk könnyíteni
magunkon, és délután kettő felé járt az idő. Már a kávézókra is ki volt írva, hogy elromlottak a mosdók, reménytelennek tűnt a dolog. Kiválasztottunk egy mellékutcát, és elindultunk, hátha… Péter kezében ott volt a zászló, és egyszer csak azt hallottuk a fejünk fölül: „Hajrá Magyarok!” Az egyik teraszról kiabáltak utánunk, mint kiderült egy pilisjászfalui család tagjai, akikkel több közös ismerősünk van. Az első kérdésük, ez volt: „Nem jöttök föl mosdóba vagy teázni?” Felmentünk. Már a lépcsőházban csodaként beszéltünk erről a találkozásról, aztán kiderült, hogy a hattagú család eredetileg a város szélén bérelt volna lakást a szentté avatás idejére, de az nem jött össze, ezért kárpótlásul kapták az ingatlanirodától ezt, ami az Angyalvárra panorámás. Miért azon a kis utcán indultunk el? Miért mentek ki éppen a teraszra? Miért kérdeztünk rá rögtön egy ismerős nevére? Miért pont ott szálltak meg? Számunkra ott ez egy újabb megtapasztalása volt a Jóisten mindenre odafigyelő szeretetének. Olyan sokszor feltettem már a kérdést magamnak: ha ilyen apróságokban is megtapasztalom a Gondviselést, miért félek a nagyobb problémáktól?!
Felfrissülve és szárnyakat kapva indultunk el újra a colosseumi metrómegálló és a Falakon Kívüli Szent Pál Bazilika felé. Beértünk a templomba, és eleredt az eső, de mi pont nem áztunk meg. Kicsit nehezen találtuk meg az átriumot, de megérte a keresgélés. Bent, Szent Pál sírjánál újra letettük szándékainkat Isten elé.
Egy úti célunk maradt: a Santa Maria Maggiore Bazilika. (Férjem nagy vágya volt, hogy ha már Rómában vagyunk, megmutassa nekem a négy nagy bazilikát.) Eléggé ki volt számolva az időnk, de végül odaértünk, már ez is megnyugvás volt – „megcsináltuk”! Először kicsit ijesztő volt számomra a barokk freskók tömkelege, de aztán a szentélyben megláttam a mozaikot, és percekig csak néztem. Lementünk az altemplomba ahol Jézus jászlát őrzik. Azon gondolkodtam, hogy igazából teljesen mindegy, hogy valóban az a fadarab volt-e az eredeti jászol, mert maga a deszkák egyszerűsége is közel vitt a betlehemi éjszakához, és Isten Fiához, aki „kiüresítette önmagát, és hasonló lett az emberekhez”.
Ahogy feljöttünk a lépcsőn, Erzsi nővér szaladt oda hozzánk, sikerült az egyik oldalkápolnában áldoznia! Átvergődtünk egy lengyel csoporton, de mire odaértünk, késő volt. Hatalmas erővel tört rám a hiányérzet. Tegnap ugyan voltunk előesti misén, de ma volt a szentté avatás, vasárnap van, voltam misén, de hozzánk nem jöttek áldoztatni, és ott volt bennem az űr. Imádkoztam, hiszen annyi ajándékot kaptunk itt, milyen hálátlan vagyok, de annyira jó lenne, ha Jézussal egyesülve indulhatnánk haza… Az utolsó kápolnához értünk, és sorban álló embereket vettem észre. Beugrottunk a sor végére, és ahogy lépkedtünk előre, a gyönyörű éneket hallgatva, szétnéztünk: egy ukrán misére tévedtünk be. Kb. 100-an lehettek, valószínűleg ismerték egymást, és mi ott álltunk az áldozási sor végén ketten, kezünkben a feltekert magyar zászlóval… Imádkoztam, potyogtak a könnyeim, csak engedjék meg! Az áldoztató előtt tudatosult bennem, hogy görög katolikus misén vagyok, és két szín alatt áldozhatok, kiskanálból - ha engednek. A ministráns nem szólt semmit, csak jelezte, hogy térdeljek le. Amen. Kifele is sírtam. Megkaptam mindent, amire vágytam, és
még annál is többet, újra. A zarándoklatom egyik szándéka az ukrajnai béke volt, és itt lehettem közöttük, a férjem kollégája görög katolikus, és már nagyon sokat
meséltek az ottani áldoztatás méltóságáról, mélységéről, de még nem tapasztaltam meg. Eddig. Ezt az élményt megint nagyon ránk, kettőnkre szabták Odafönt.

Mikor találkoztunk a többiekkel, kiderült, hogy többen eltévedtek, eláztak, volt, akit ki akartak rabolni, de egyikük sem bánta, hogy eljött.
Vacsora után, feltöltődve, elindultunk megnézni az éjszakai Rómát. Elég hamar eleredt az eső, jól megáztunk, nem is azt láttuk, amit szerettünk volna, de olyan kaland volt, amire mindig emlékezni fogunk!
Másnap reggel, maradék szárazruhánkba öltözve a napsütötte Rómától búcsúzhattunk. A hazaút alatt volt lehetőségünk átgondolni, mit kaptunk, mit viszünk haza, kik voltunk, amikor megérkeztünk, és kik vagyunk most, hazaindulva. Hetek múltán látom, hogy mennyi minden elindult akkor bennem, min tudtam változtatni a hétköznapjaimban, a kapcsolataimban. Feltöltődtem a jelenvalósággal, imával, Isten utáni vággyal.
Köszönöm mindenkinek, aki lehetővé tette, hogy átélhessük ezt a felejthetetlen élményt!

Szent XXIII. János pápa és Szent II. János Pál pápa, könyörögjetek érettünk!

H-D. Borbála

Hát ez izgalmas lett! A mai alkalommal a kemény magon (Ny. Balázs és H. Marci) kívül csatlakozott J. Jancsi és Antal testvér is, így csúcsot döntöttünk a létszámot illetően. És - kicsit előre szaladva - az események drámaiságát illetően is. Ugye, izgultok, mi is történt velünk? Az egész ott kezdődött, hogy a templom előtti találkozón megjelent Antal testvér is, teljes harci díszben, vadonatúj szerzeményével: egy országúti bringával, ami szépen felújítva, kiglancolva várta a megméretést. Márton atya áldását követően el is indultunk, hogy találkozzunk a Kútvölgyben H. Marcival. S amint frissen, vidáman (amit éppen Antal biztosított kedves beszólásaival) tekertünk, alighogy elhagytuk a templomot, leesett a trikómra aggatott napszemüvegem (borongós volt az idő). Fékeztem, a mögöttem haladó Jancsi is ráfékezett - de a harmadikként küzdő Antalt váratlanul érte a gyors megállás és belefutott Jancsiba, illetve, hogy elkerülje az ütközést, az útszéli árokba bucskázott. Szirénázó mentők, rendőrség, csődület, aztán TV, a vétkesek bilincsben való elvezetése ............ nem volt, mert persze nevetve kászálódott ki a susnyákosból. Szerencsére sem neki, sem a "technikának" nem lett baja. Felszedtük Marcit is szerencsésen és irány Budajenő, illetve a Kis-kopasz hegy lába. Perbál után kanyarodtunk le a hegy felé, s az út erősen megpróbálta ismét szegény Antalt, hiszen a vékony kerekek nem alkalmasak a zúzott-köves útra, de vitézül állta a sarat. Ismét szép helyeken jártunk: dombnak fel, völgybe le, amikor aztán Balázst előreküldtük, fedezné fel az utat Tinnye felé (haza kellett mennie időre, ezért nem tartott velünk). Mi tovább mentünk, élvezve az erdei hűvös utat. S egyszerre csak azt veszem észre, hogy egyre nehezebben tartom az irányt; nem kellet sokat vizsgálódni, hogy kiderüljön: az első kerekem - hm - veszített a feszességéből; ezt bizony tolni kell akár hazáig is. Marci, Jancsi és Antal szolidaritásból (meg amúgy is felfelé mentünk) velem együtt tolták egy ideig a bringáikat, de aztán elmentek megnézni a budajenei Árpád-kori templomot. Eközben én a régi barátaimat cserkésztem be, hogy segítsenek életet (ill. levegőt) lehelni a punnyadt kerekembe. Mondhatom, nagy örömet okoztam M. Gáboréknak: éjfélkor értek haza Franciaországból és éppen arról beszélgettek félálomban a hitvesi ágyban, hogy milyen régen is láttak engem. És tessék - be is állítottam hozzájuk. Örültek, de a szomszédjuk révén megszabadultak tőlem. Miután ismét egyesült a zsámbéki csapat, hazafelé azon az úton jöttünk, amely a szántókon át vezet jenőről Tökre. Tök jó volt az idő :) Jó volt, szép volt. Jövő héten is lesz bringázás (bár én a következő két héten nem leszek itthon); remélem Balázs és Marci vezetik az örömtelien növekvő számú bicajozó barátainkat.