Kedves Testvérek!

Szent István királyunkat ünnepeljük a mai napon. Ő a mi első királyunk, ő a mi első szentünk. Ő a mi ország-alapítónk.

Ezek tények.

Tudjuk jól, hogy ez így van, mégis jó évről évre emlékezetünkbe idézni. Így lesz augusztus 20-a minden évben a hálás emlékezés napja!

Hálaadás tehát ez a mai nap, hálaadás minden évben. Hálaadás az elmúlt évért hálaadás a jó termésért az Istennek a kegyelméért, amelyet ebben az évben, ezen a nyáron is közvetlenül érezhettünk.

Ez a hála alapot teremt a jövőnek! Aki ismeri és tiszteli a múltját az méltó arra, hogy a jövőben is élete legyen és az életének hosszú távlata nyílhasson. Gondoljunk itt akár Európára akár Magyarországra akár személyes életünkre.

A Kárpát-medence jól védhető, hegyekkel határolt, de fölfelé a végtelen felé nyílik, az Isten felé. Biztosan védhető az ország és tökéletes kapcsolat építhető ki az égiekkel.

Horizontális és vertikális biztonság!

Szent István királyunk ezt nem csak jól felismerte, hanem megfelelő személyeket jól kiválasztva meg is szervezte.

Nem volt könnyű feladata. Az a 100 év, amelyet - Szent István uralkodását megelőzve – a magyarság már itt a Kárpát medencében töltött, bizonyította, hogy jó helyet találtak az elődök, a szövetséget kötött törzsek a megállapodott lakhelyéül. De egy vándorláshoz, kalandozásokhoz, gyors helyváltoztatáshoz szokott népnek több generációra volt szüksége, hogy véglegesen sajátjának érezze ezt a területet. Ez István idejére már valóság lett.

Szent István jól megszervezte a közigazgatást, hogy biztosan és törvényesen működjenek az emberi kapcsolatok és papok, szerzetesek országba hívásával a kereszténységhez, az egy igaz Istenhez kötődő kapcsolatot is megerősítette a Boldogságos Szűz Mária és Szent István első vértanú (akit személyes pártfogójául is kapott a keresztségben) pártfogása alá helyezve az országot.

Két érsekséget és tíz püspökséget állított fel. Érseki rangot kapott Esztergom és Kalocsa, püspöki székhelyek lettek Veszprém, Győr, Pécs, Gyulafehérvár, Bihar, Csanád, Eger és Vác.

A területi adminisztráció legfontosabb intézménye a királyi vármegye lett. Szent István nevéhez mintegy negyven vármegye megszervezése fűződik. Az európai uralkodók, elsősorban Nagy Károly példáját alapul véve, a Kelet és Nyugat közötti biztonságos kapcsolatot erősítve a Szentatyától, a Pápától kért koronát, az ország külpolitikai stabilitását is remélve.

1000. december 25-én helyezték, a Rómából, II. Szilveszter pápától, hozott koronát nemzetünk első királyának fejére. Ezzel a szertartással született meg a keresztény Magyar Királyság, mely Szent István államszervező és térítő munkájának köszönhetően később sikeresen vészelte át egy évezred megpróbáltatásait.

Sikeresen, ezért vagyunk ma itt.

Szentistváni örökségünk nem a genetikai magyarság, hanem a közösen megvallott történelmi háttér, ami a későbbi 1000 év alatt ide betelepülőknek ugyanazt a lehetőséget adta, mint a honfoglaló magyarságnak. Ha vállaljuk mindazt, ami a múltban ezen a földön történt, Szent István kora óta jó és rossz, akkor magyarnak vallhatjuk magunkat ugyanazokkal a távlatokkal, ugyanazokkal a lehetőségekkel, mint amit Szent István képzelt el az ő országának lakói, polgárai számára.

A felolvasott Evangéliumi részlet Máté evangélista könyvéből való, a Hegyi beszéd záró szakasza. Két építkezést állít egymással szembe. Az egyik, a sziklára épült ház példája. A másik, a homokba alapozott háznak a példája. Az egyik biztosan áll, a másik biztosan összedől.

Szent István királyunk ünnepén évről évre ugyanezt az Evangéliumi szakaszt olvassuk fel. Vajon miért? Nem lehetne-e mindig más és mégis megfelelő Szentírási részleteket találni erre az ünnepre? Lehetne. De az emlékezéshez hozzátartozik az is, hogy újból és újból ugyanazokkal a szavakkal emlékezzünk.

Ahogyan egy idős nagyapa az unokáinak újból és újból elmondja a régi történeteket. És bár az unokák néha már unják, de a nagyapa halála után szívszorongva idézik fel azokat a szavakat, amelyeket annak idején mégsem jegyeztek meg eléggé.

Így vagyunk mi is! Évről évre fel kell idéznünk és megerősítenünk önmagunkban, hogy olyan alapra építkezhetünk, amely biztosít számunkra - még akkor is, amikor nehéz körülmények között élünk - biztosan látható jövőt. Az alapok nagyon fontosak! Minden összedőlhet, az alapok akkor is megmaradnak újból lehet kezdeni az építkezést, de ha már az alap is sérült akkor nincs remény.

Kézzelfogható példája a mai Evangéliumnak ez az Öregtemplom, amelyben a szentmisét bemutatjuk, hogy mennyire fontos a biztos alap! Jó alapra, sziklára épült, ezért áll most is dacolva tatárral, törökkel, földrengéssel és pusztító viharokkal, emberi kártevéssel és felelőtlenséggel. Jó alapra épült és ezért a jövőnek a reménye is benne rejlik, még akkor is, ha romosan áll; csak rom. Van, aki csak ezt látja benne: rom. És így szép, az elmúlás emléke.

Mi zsámbékiak azonban azt is látjuk benne, hogy a jövőnek a reménye! Még romosan is! Nem pusztulhat el, mint a magyarság sem, mert jó alapra épült!

Két nap múlva lezárul egy építészeti pályázat, amely az Öregtemplom és környezetének a fejlesztésére ad alternatívákat.

Hogyan lehet még méltóbb, ennek a biztos alapnak, a mi szentistváni örökségünknek, hiteles megjelenítője ez a hely. Zsámbékiak és az idelátogató turisták számára, zarándokok és Istent keresők számára, magyarok és külföldiek, istenhívők és ateisták számára?

Hogyan lehet hitelesen megmutatni, hogy a mi életünk alapja, szilárd sziklája maga Jézus Krisztus. És a méltó, kortárs felépítmény mi vagyunk, akik ezt az országot lakjuk, akik az Evangélium megjelenítésén fáradozunk személyes életünkben is. És, hogy ez örömet és boldogságot ad mindannyiunknak.

A hitelesség kérdése nemcsak építészeti építészettörténeti vagy műemlékvédelmi kérdés a hitelesség kérdése ez örök alap-kérdés.

Vagyunk-e, leszünk-e Szent István szándéka szerinti hiteles Krisztus követők, keresztények?

Ezen áll, vagy bukik a mi személyes rekonstrukciós tervünk!