Nyomtatás

Thomas Handgrätinger generális apát húsvéti levele

Értékelés:
(0 szavazat)

„Íme, előttetek megy”

 

2018 Húsvét

 

Kedves rendi elöljárók, rendi testvéreim, nővérek és világi munkatársaink, harmadrendi tagok!

  1. A húsvéti út

A közelmúltban elhunyt Theo Schmiedkonz jezsuita atya, aki az augsburgi egyházmegye papjainak spirituálisa volt, írt egy könyvet, amelynek ezt a címet adta: A húsvéti út. A remény és élet útjának 14 állomása. Schmiedholz elképzelése a Feltámadás misztériumának megjelenítése volt, attól kezdve, hogy az asszonyok kimentek a sírhoz, egészed addig, amíg István és Pál tanúságot nem tesznek a feltámadt Krisztusról. A Húsvétvasárnapot követő napokban az olvasó egy olyan elmélkedéssorozat részesévé válhat, amelyben a hit és remény útján az élet kezdődik újra. Az út Húsvét hajnalával indul, a sötétségben, a sír körüli szorongásban, szomorúságban és zavarodottsággal. Ahogy azonban a köd feloszlik, és az Úr napja felkel, lassan a remény is kivirágzik a nők szívében. Schmiedholz arra emlékeztet bennünket, hogy nemsokára a tanítványok is követni fogják a húsvéti öröm útját. Az Apostolok Cselekedeteiben ezt a következőképpen olvashatjuk: A hívek mind összetartottak, és mindenük közös volt. Birtokaikat és javaikat eladták, s az árát szétosztották, mindenkinek szükségéhez mérten. Naponta egy szívvel-lélekkel ott voltak a templomban, házanként végezték a kenyérszegést, örvendezve és a szív tisztaságával vették magukhoz az eledelt. Dicsérték Istent, és az egész nép szerette őket.”(Ap.Csel. 2, 44-47.)

 

Nem rejtőzködésre van szükség most már, hanem megosztásra és szolidaritásra, „mindenük közös volt” (Ap.Csel. 4, 32). Ismerősen csengenek számunkra ezek a szavak, hiszen Szent Ágoston regulája kezdődik az ősegyház példájának bemutatásával: „A hívek sokaságának pedig egy volt a szíve-lelke.” (Ap.Csel. 4, 32).  Tudatában vagyunk annak, hogy az első keresztények leírása egy idealizált közösséget tár elénk, hiszen az Apostolok Cselekedeteinek többi részében bőven találunk ellentmondást, vita és veszekedések leírását. Ezek az emberek azonban eltökélten haladtak Húsvét útján, ezért váltak hitelessé, tiszteltté és hatékonnyá mások szemében. Amit róluk hallunk, az az egyértelmű jóváhagyás. A húsvéti egyház gyorsan növekedett. A megfeszített és feltámadt Úrba vetett hit sokakat, köztük különösen is a fiatalokat arra indította, hogy nagylelkűen átadják magukat az evangelizáció szolgálatára, és a szükséget szenvedők megsegítésére. Ezeknek az első, határozott és Húsvét-formálta keresztényeknek megkülönböztető jegye volt a halál utáni életbe és a halottak feltámadásába vetett hitük, szolgálatkészségük és a rászorulók felé irányuló szolidaritásuk. Élő ellentmondás voltak az ókori társadalmak fatalizmusával, és a rabszolgatartó rendszer kegyetlenségével szemben. Húsvét a reményteli jövő üzenete volt, amely képessé teszi az embereket arra, hogy tökéletesen átadják magukat mások szolgálatára, segítsék a szegényeket, dolgozzanak egy igazságosabb világért, küzdjenek magasabb célokért, nem üres ígéretek alapján, hanem azzal a bizonyossággal, amely az Úr feltámadásán nyugszik: „Mert ha nincs halottak feltámadása, akkor Krisztus sem támadt fel Ha pedig Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a mi igehirdetésünk, és hiábavaló a ti hitetek is. Sőt, Isten hamis tanúinak is bizonyulunk, mert tanúságot tettünk Isten ellen, hogy feltámasztotta Krisztust, pedig nem is támasztotta fel, ha a halottak valóban nem támadnak fel. […] Krisztus azonban feltámadt a halottak közül, mint az elszenderültek zsengéje. Mert amint egy ember által lett a halál, úgy egy ember által lett a halottak feltámadása is.” (1Kor 15, 13-15; 20-21)

  1. A húsvéti tanúság

Az Úr feltámadása nem olyan esemény volt, amelyet lefilmezhettek vagy egyéb módon dokumentálhattak volna. Az Úr feltámadása az idő és az örökkévalóság határán történő esemény, valami, ami az élet előtt, után, mellett és közben történik. Tapasztalatainkon és érzékeinken túli valóság. Nem tehetünk mást, mint hogy hiszünk ezeknek az embereknek, akik látták és hallották a feltámadt Urat, jobban mondva azoknak, akiknek a feltámadt Úr megmutatkozott ebben az új valóságában. Ezek a húsvéti történetek, jóllehet részleteikben különbözők, egyetlen dologban azonosak: mégpedig abban, hogy az az ember, aki meghalt a kereszten, most él, a tanítványaival van, előttük megy Galileába, és szétküldi az egyszerű halászokat mindenfelé a világba. Mária Magdolna azután megy az apostolokhoz, miután az az ember a kertben a nevén szólítja „Mária”, és hírül adja, hogy „láttam az Urat” és hogy ezeket mondta neki. (Jn 20, 18).  A rendíthetetlen hit adja tanúbizonyságát annak, hogy látta az Urat feltámadva a halálból. Ez az apostolok hite és tanúbizonysága is, miután oly sok különböző helyen és körülmények között találkoztak az Úrral.

A szinoptikus evangéliumok húsvéti narratíváiban egy másik fontos részlettel is találkozhatunk. Három asszony megy a sírhoz, egymás között tanakodva: „Ki hengeríti el nekünk a követ a sírbolt ajtajából?” (Mk 16, 3). Egyszerre „csak két férfi állt ott mellettük, ragyogó ruhában,” (Lk 24, 4) és megszólította őket: „Miért keresitek az élőt a holtak között?”(v.5) Egy vagy két ember adja tehát az első hírt a húsvéti eseményekről, egy vagy két angyal, mennyei hírnökök hozzák a hihetetlen üzenetet: Nincs itt, hanem feltámadt. Emlékezzetek csak vissza, mit mondott nektek, mikor még Galileában volt: Az Emberfiának a bűnös emberek kezébe kell kerülnie, hogy megfeszítsék, de harmadnapra föltámad.” (v.5-6) Hagyományaink szerint ezek a fehér ruhás emberek rendi habitusunk előképei. Szent Norbert éppen azért választotta a fehér rendi ruhát, hogy mindannyian a feltámadás tanúi legyünk.  Habitusunk külső látható jele annak a belső készségnek, hogy mindannyian tanúságot teszünk a feltámadott Krisztusba vetett hitünkről.

A fehér habitus nem egy különleges papi öltözet sem pedig valamiféle esztétikai szándék, hogy jobban öltözöttnek tűnjünk. Épp ellenkezőleg: felhatalmazás arra, hogy életünkkel és szavainkkal hirdessük az Urat, aki legyőzte a halált és utat nyitott az örök életre. Manfred Scheuer, a linzi egyházmegye püspöke a következőket mondta egy konferencián: a közösség tüske a köröm alatt, provokáció és helyreigazítás; ebben a szövetségben az evangélium alternatívája sejlik fel. Mindenki meghívást nyert az életszentségre. Az evangéliumi tanácsok magukban nem tesznek jobbá, jámborabbá, vagy kedvesebbé, de jelek, Isten királyságának a keresésére utalnak, hangot és arcot adnak az evangéliumnak, amely így nem merül feledésbe. A Jézusról megfeledkező társadalomban a rendi közösségek élő tanúbizonyságai a Jézussal való barátságnak.

  1. Az élet tanúságtétele

1580-ban történt, hogy két zsolozsmázó apátot letartóztattak az írországi Dublinban. Arra akarták őket kényszeríteni, hogy tagadják meg katolikus hitüket és utasítsák el a pápa főségét. John O’Mulkerin (Joannes Kieranus) premontrei apátot Lough Cé apátságából és Gelasius O’Cullenan Boyle-i ciszterci apátot kínvallatásnak vetették alá. Talpukat tűzzel perzselték, végtagjaikat kalapácsütésekkel zúzták össze. Ez azonban, akárcsak a későbbi vesztegetési kísérletek, nem vezetett eredményre.  A foglyokat végül akasztásra és felnégyelésre ítélték. Bilincsbe verve parádéztak velük az utcákon tomboló csőcselék örömére. Néhányan azonban azért jöttek, hogy az apátoktól áldást kapjanak, és csodálják hősiességüket. Vértanúságukat látva többen visszatértek a katolikus hitre. Amikor a két hitvalló megpillantotta a vesztőhelyet, János apát egy pillanatra megingott hitében. Társa bátorsága azonban átsegítette őt, így aztán kész volt fogadni a vértanúságot. Gelasius elmondta neki, hogy az Úr és a Boldogságos Szűz jelen vannak, figyelik küzdelmüket, és mennyei korona várja őket a győzelem után. János apát erre így válaszolt: „Elfogadom szavaidat bizonyságul.” A két szerzetest, miután hagyták őket egy rövid ideig imádkozni, felakasztották 1580 november 21-én. Még éltek, amikor lefejezték őket. Később, családjuk és barátaik kérésére, engedélyezték a mártírok számára a keresztény végtisztességet.

Az ír vértanúk boldoggá avatásáért végzett imák az Egyházhoz való hűségüket hangsúlyozzák, ahogy csodálatos példáját adják annak, hogy inkább készek fogadni a halált, mint a világi dicsőséget. Életük és haláluk az Úr feltámadásának bizonyosságául szolgál: Azután magához hívta a tömeget a tanítványaival együtt, és azt mondta nekik: Aki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye föl keresztjét és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, aki pedig elveszíti életét énértem és az evangéliumért, megmenti azt.” (Mk 8, 34-35.) A kínzások következtében János apát komoly félelmet és bizonytalanságot élt át. Barátja hite és állhatatossága azonban átsegítette őt a gyengeségeken és megerősítette a kísértés órájában. Nekünk is szükségünk van mások hitére, példájuk és szavaik tanúságtételére, amely a hitvallás és a tettek ’martüria’-ja által nyilvánul meg.  Ugyanígy válhatunk mi is mások számára támasszá és segítséggé a hitben való kitartásban. Utunk Isten felé közösségben történik, amely közös hitet és közös igyekezetet jelent hivatásunk megélésében; az őszinte hitelességben és a hitelesség őszinteségében. Az Erzsébet-kor első ír mártírjaihoz imádkozhatunk erőt kérve, hogy követhessük az Úr nyomát, és lehessünk minél inkább a Feltámadás tanúi, ahogy Szt. Norbert is gondolta, amikor a fehér színű rendi ruhát választotta.

 

  1. „Előttetek megy Galileába!”

Nem olyan régen ért véget az utolsó definitóriumi ülés (március 12-14) a nagyon vendégszerető Berne/Hesswijk-i apátságban. A találkozó alatt meglátogattuk a generális káptalan helyszínét Rolducban (Kerkrade, Dél-Limbourg, Hollandia). Denis Hendricks apáttal és Klaas Fongers káptalani provizorral előkészítettük a 2018 júliusi nagykáptalan anyagait.  Minden rendi testvéremet, nővéremet és munkatársunkat arra hívom, hogy imádkozzon egy jó gyűlésért, baráti eszmecserékért és gyümölcsöző párbeszédekért. A generális káptalan a 2021-es 900 éves rendi jubileum megünneplésére is nagymértékben koncentrál majd: „900 éve premontrei kanonokként jelen lenni és szolgálni az Egyházat.” Tudjuk, hogy rendünket 1121 Karácsonyán alapították Prémontrében.  Karácsony ünnepe (Nativitas Domini) és a Rend kezdetének (Nativitas Ordinis) egybeesése a Megtestesülés misztériuma felé irányítja figyelmünket. Mindannyian Krisztus halálában és feltámadásában keresztelkedtünk meg, Aki megtestesül bennünk és arra hív minket, hogy egyesüljünk vele, és legyünk tanúi egy életen át, közösségi életünkön át, hogy az emberek a világban a rajtunk keresztül megtapasztaltak által lehessenek „egy szív és egy lélek”. „Az Ige testté lett és közöttünk lakozott” (Jn 1, 14); szerető jelenléte áthatja közösségeinket és a körülöttünk élő embereket.

 

Így szeretnék minden rendi testvéremnek, nővéremnek, harmadrendi munkatársnak és közösségünk segítőinek áldott Húsvétot kívánni és boldog úton levést az Öröm útján mint közösség, mint szerzetes, mint magát Istennek ajánló személy. Bármi is történjék Rendünkkel a nagykáptalanon, az életünkben és az enyémben, amelyben generális apáti tisztségem a végéhez közeledik, halljuk meg a fehér ruhás férfiak üzenetét: „Előttetek megy Galileába!” Ő mindig előttünk jár, akárhová is megyünk, akárhol is törekszünk, mindig előttünk jár, mert Ő a mi jövőnk, célunk, értelmünk, életünk és közösségünk alapja. Előttünk jár, és mi, az Ő követői, nyomában lépdelünk. Ebben a bizalomban megnyugvással tekintünk a nagykáptalan elé (ahogy János apát mondaná) ebben a jubileumi évben, ünnepelve múltunkat, erősítve napi szolgálatunkat, de mindig előre tekintve, mert Ő jár előttünk.

Róma, 2018 Húsvétján.

Thomas Handgrätinger O.Praem.

generális apát

(ford. Johanna nővér)

Megjelent: 1251 alkalommal
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned