Kedves Testvérek,

Egy hete, húsvétvasárnap közénk is belépett az Úr, mint egykor az apostolok közé. Köszönt: Békesség nektek! Feltámadtam, én vagyok, ne féljetek! Fehérvasárnap ismét közénk lép a feltámadt Krisztus. Valójában minden vasárnap egy húsvét-ünnep, az Úr napja. (Dies Dominica, Воскресенье = feltámadás!) Amint nagyböjti készületünk negyven napig tartott, a feltámadt Krisztus földi jelenlétének is negyven napon át örvendezünk. Ebben az időszakban az Evangélium vezetésével öröm-utat járunk. Az örömút állomásai: a feltámadt Krisztus találkozásai Mária Magdolnával, az apostolokkal, a jámbor asszonyokkal, az emmauszi tanítványokkal és a feltámadás többi tanúival. A nyolcadik napi találkozás a „hitetlen” Tamásról és rólunk szól. A vasárnapi on-line szentmise után feltétlenül olvassátok el a napi evangéliumi lekciót (János 20,19-31). Levelemhez ezúttal egy oldalnyi olvasnivalót csatolok. Sok évtizeddel ezelőtt szamizdatként terjesztett kedvelt húsvéti elmélkedési anyagunk volt az „Öröm útja”. Mély hittel és némi francia humorral fűszerezett írás. A „Negyedik stáció: Szent Tamás” c. fejezetből idézek fehérvasárnapi ajándékként egy oldalt.

Boldog Fehérvasárnapot, boldog családi együttlétet, imádkozzunk egymásért, és legyünk türelmesek egymás iránt! Az üzenet tovább küldhető!

Az „érettünk vállalt sebhelyek, már dicsőségben fénylenek, Alleluja.” (Éneklő Egyház 105. sz. ének)

Evangélium: Jn 20, 19-31

Tamás ellenállt az egész apostoli kollégium tekintélyének. Ő az első „protestáns”. (Figyeljük meg: ha hozzájuk igazodott volna, ha csatlakozott volna hozzájuk, hogy ne csináljon komédiát, akkor igazán középszerű katolikus vált volna belőle, sohasem mondta volna: „Én Uram, én Istenem!” Azzal, hogy protestáns lett, azzal készítette elő magát, hogy buzgó katolikus legyen!) Az apostolokat annyira felháborította Tamás makacskodása, hogy legszívesebben fejbe verték volna, hogy a hitet fejébe verjék. (Ez a módszer a történelemben sokszor szerepel.) Az Úr azonban szerette Tamást. Tudta, hogyha ennyire makacsnak mutatkozik, az csak azért van – hiszen senki sem volt nálánál elszántabb (Gyerünk, haljunk meg Vele együtt!) –, mert annyira boldogtalan.

És akkor Jézus Tamást szaván fogta. Megvédte őt saját maga ellen. Lelkére beszélt: „Gyere Tamás, tedd meg, amit mondtál: tedd ide ujjadat…”. Tamás erre tökéletesen összeomlott. Sohasem hitte volna, hogy ilyen kívánsága meghallgatásra találhat. Makacssága csak visszautasítás volt, eszköz, hogy kételkedésébe begubózhassék, hogy kizárja magát a hívőknek ebből az idegesítő bandájából. Hogy kiközösítse magát.

Az Úr finomságával rögtön megbékítette Tamást. Tamás az ujját belemélyeszti a ragyogó sebekbe. Megtalálja a szögek alakját, a lándzsák formáját, a szeretet eleven bizonyosságát, amellyel őt, Tamást szerették. Érinti, tapogatja és sírva összeomlik Ura és Istene előtt.

Nosza, gyertek vele mindnyájan, akik kételkedtek, mint ő! Tapintsátok meg, fogjátok meg, dugjátok ujjatokat kezébe és kezeteket oldalába. Bizonyosodjatok meg. Ez valódi. Ez Ő. Titeket szeretett ennyire!

De amikor Tamás maga előtt látta az Urat ragyogó kedvesen, tündöklő békességben és szeretetben, hirtelen megértette, hogy ő tulajdonképpen mindig is tudta, hogy Krisztus föltámadt. Mindig is tudta, és az nem is történhetett másképp, ennek így kellett lennie. Elég sokat volt együtt Jézussal, tudhatta, hogy ezt el kellett várnia tőle, hogy Jézussal mindig ilyesmi történt, ilyen jó, ilyen boldog, ilyen hihetetlen dolog.

Hinnie kellett volna a többiek szavára. És ezt visszautasította, csak gyötörte magát, mert nagyon eleven volt benne a seb. Szinte belehalt abba, hogy higgyen, de mégsem hitt, mert félt hinni.

Tamásnak legnagyobb büntetése az volt, hogy meg kellett tennie, amit hite föltételeként maga szabott meg. Látta, hogy elrontotta a dolgát, hogy neki is hitelt kellett volna adnia az Úrnak. Alapjában véve nem volt szüksége erre a bizonyítékra. Amikor szkeptikusnak és közömbösnek mutatkozott, csak úgy tett, mint az elkényeztetett gyerek, aki követelődzésével nyomást gyakorol arra a szeretetre, amelyben úgyis biztos. Amikor tapintani akart, amikor veszekedve ellenállt, azt inkább nem azért tette, mintha igazán szüksége lett volna bizonyítékra, hanem azért, mert egy kis gyöngédséget akart, egy kis meghatódást szeretett volna, hogy egy kicsit kényeztessék.

Igazából nem volt már kedve hozzá, hogy valóban megtapogassa Jézust. Mi mindent megtett volna, hogy ne kelljen kezét és ujját csakazértis sebeibe mélyesztenie! Hogy ne kelljen hallania az édes szemrehányást: „Mert láttál Tamás és hittél. Boldogok, akik nem láttak, mégis hisznek!” Mielőtt Jézus kimondta volna, Tamásnak is eszébe jutott ez, amint a többieket nézte, akik tudtak boldogan hinni.

És amikor csakugyan megérintette, azt engedelmességből és bánatból tette. Nem, mint aki kísérletet végrehajt, mint aki ujjlenyomatokat vesz, hanem úgy, mint mikor valaki zarándokol. Ez volt a legfájdalmasabb, a legmegalázóbb, amit tehetett. És ezzel jóvátett. Megbüntette magát.

De azzal, hogy Jézus legbensejéig hatolt, hogy látta meddig terjed az Ő szeretete, hogy megismerte Krisztus szeretetének szélességét és hosszúságát, magasságát és mélységét (Ef 3,16), mely minden képzeletet fölülmúl, Tamás ezzel olyan magasságba ragadtatott, mint senki más. Elámulva, megsemmisülve, térdre esik: „Én Uram, én Istenem.”

Louis EVELY: Az öröm útja. 67-68.