2014. július 12-13. között Pálosszentkúton az „éves rendes” motoros zarándoklaton (voltaképpen Motoros Találkozó) vettem részt Talán zarándokként, talán szervező-vendéglátóként? – pontosan nem is tudom. Pénteken sűrű esőben érkeztem meg erre a Máriás helyre és rögtön bele is vetettem magamat a másnapi programok előkészítésébe. Azonban aznap este a „Láthatatlan színház” előadásán is részt vehettek a vállalkozó kedvűek. Magam is jelentkeztem az előadásra, bár többekkel együtt én sem tudtam, miben is áll az előadás „láthatatlansága”…

A megadott időben megjelentem a helyszínen. Azt már elárulták az előttem járók, hogy az eladáson egyenként foglalkoznak velünk a „révészek” (így nevezik magukat az előadók). Meglepetésként ért, hogy bekötötték a szememet, majd kézen fogva átvezettek … egy ismeretlen világba.

Gyengéden arra kényszerítettek, hogy feküdjek hanyatt egy vékony matracra, majd betakargattak. A lábszáramra, combomra nehezékeket tettek – szinte mozdulni sem tudtam. Kellemetlen volt. Aztán elmentek a segítők, magamra maradtam. Hosszú ideig feküdtem bekötött szemmel – s egyszerre vízcsobogást hallottam. Aztán elhalt ez a zaj is, de kisvártatva odajött hozzám egy nő. Lihegett, talán futott. „Sajnos nagyon nem érek rá!” – hadarta – „Tudod, annyi dolgom van az új bolt beindításával és a gyerekek is most vannak a legnehezebb korban.”- mondta. Megsimogatta a vállamat és elment. Kisvártatva másvalaki jött oda, ő is mondott néhány kedves szót. Sajnálkozott, hogy nincs ideje, pedig milyen sokat gondol rám – és hogy mennyire tisztel azért a hősiességért, amivel és ahogy évek óta elviselem a betegségemet. Ő sem maradt sokáig.

Aztán nem jött senki egy ideig. Néha hallatszott ugyan a víz csobogása, de már-már unalmassá vált ez az egész kellemetlenség, amikor megéreztem, hogy leül mellém valaki.

„Akarsz-e meggyógyulni?” – kérdezte egy férfi.

De erre már magam is tudtam a választ: „Igen, Uram, de nincs senkim, aki beemelne a vízbe…”

„²Jeruzsálemben a Juh-kapunál van egy medence, amelyet héberül Betesdának neveznek. Ennek öt oszlopcsarnoka van. ³A betegek, vakok, sánták, sorvadásosak tömege feküdt ezekben (és várták a víz megmozdulását. ⁴Mert az Úr angyala időnként leszállt a medencére, és felkavarta a vizet: aki elsőnek lépett bele a víz felkavarása után, egészséges lett, bármilyen betegségben is szenvedett). ⁵Volt ott egy ember, aki harmincnyolc éve szenvedett betegségében. ⁶Amikor látta Jézus, hogy ott fekszik, és megtudta, hogy már milyen hosszú ideje, megkérdezte tőle: „Akarsz-e meggyógyulni?” ⁷A beteg így válaszolt neki: „Uram, nincs emberem, hogy amint felkavarodik a víz, beemeljen a medencébe: amíg én megyek, más lép be előttem.” ⁸Jézus azt mondta neki: „Kelj fel, vedd az ágyadat, és járj!” ⁹És azonnal egészséges lett ez az ember, felvette az ágyát, és járt. Aznap pedig szombat volt.”

Jn 5,2-10

Kisvártatva befejeződött az előadás, kivezettek a „színpadról”, majd lekerült a szememről a kötés is. Világos szobában álltam, körülöttem diákok, egy-két felnőtt. Mosolyogva figyelték a mozgásomat.”Jól van, jól érzi magát?” - kérdezték kissé aggodalmaskodva.

Nem tudtam jól válaszolni, hiszen mélyen megérintett az eltelt 10-12 perc. Kérdések tolultak fel bennem:

• észrevesszük-e a betegségünket, a megkötözöttségünket egyáltalán? Vagy annyira megszoktuk őket, hogy már ezt az állapotot tekintjük egészségesnek?
• észrevesszük-e a mellettünk élő – lévő – fekvő – álló betegeket? Segítünk-e nekik bármiben is?
• tudjuk-e, hogy hol és mitől remélhetünk gyógyulást?

De legfőképpen: 

• észrevesszük-e, ha leül mellénk Jézus és felfogjuk-e a kérdését: „Akarsz-e meggyógyulni?”

 Vagy csak a víz csobogását halljuk és bosszankodunk, hogy nincs, aki segítene?

-rla-