Interjú Spányi Antal székesfehérvári megyéspüspökkel papi pályájáról

 Miért ezt a püspöki jelmondatot választotta?

Amikor az ember a papszentelésre készül, akkor régi szokás, hogy valami jelmondatot választ magának. Valamit, ami közel áll hozzá, ami úgy érzi, megszólítja őt. Én akkor ezt a mondatot választottam: „Dicsértessék a Jézus Krisztus!” Az újmisés szentképekre ez került rá. Az volt bennem, hogy Krisztus hívott meg a papságra, Krisztus küldetésében kell járnom a hívek között. Ez egy jelenlét, egy figyelmeztetés, emlékeztető, hogy minden kapcsolatban – hiszen ez egy köszöntés is –, ott legyen jelen Jézus Krisztus. Amikor sok év múlva a püspöki szolgálatra kaptam meghívást, megbízást a Jóistentől, az Egyháztól, akkor megint a szokás szerint egy jelmondatot kellett választani. Hogy mi legyen a püspöki jelmondatom, nem kellett sokat gondolkozni rajta. Mert ennél jobbat, ami hozzám közelebb áll, ami az egész papi életemet végigkíséri, nem találok. Maradt ez: „Dicsértessék a Jézus Krisztus!” Azóta is örömmel vállalom ezt a jelmondatot és örülök neki, hogy ezt választottam. Nyilván a Szentírás sok mondata kedves az embernek. Sok olyan mondat van szentektől, amelyet az ember, akár mint jelszót, jelmondatot is valahol ott tart a lelkében, a tudatában és hordozza az életében. De talán ez egy olyan alapmondat, ami a kezdetektől Krisztushoz kapcsolt, és amely remélem, hogy mindig is arra emlékeztet és meg is tart abban, hogy az egész életem, szolgálatom, bárhol is, bármilyen formában is történik, az Jézus Krisztushoz kötődjön.

Van olyan hely, ahová szívesen elutazna, olyan cél, amit szívesen elérne?

 Én nem vagyok utazós ember. Amikor utazni kell, nekem az egy nagyobb projekt, nagyobb program. Sok ember nagyon szeret utazni. Az elődöm, Takács Nándor püspök atya büszke volt arra, hogy a világ összes zarándokhelyét végiglátogatta a püspöksége alatt. Én nem vagyok ilyen típusú ember, jobban szeretek azokkal az emberekkel találkozni, akik valahogyan rám vannak bízva, akikért felelősséget kell hordoznom. A személyes találkozás, a személyes kapcsolat számomra meghatározó. Ezért nehéz nekem mostani tevékenységemet végezni, ahogy mondják, online formában. Személytelenül beszélek bele a világba és nem látok senkit magam előtt, nem látom a reakcióikat, a reagálásaikat a szavamra, és nem tudom érzékelni. Ezért bennem ilyen vágy, hogy hova szeretnék elutazni, ilyen nincsen, inkább a kapcsolataimat erősítem.

Hála Istennek, eljutottam azért sok helyre, mint püspök elsősorban. Eljutottam néhány helyre, mint plébános is, amikor a híveimet vittem zarándokolni. Természetes, hogy megtettem ezt, mert ez hozzátartozik a papi élethez. El kell menni a hívekkel, mert ez közösséget erősít, lelki élményeket nyújt nekik. A megtett zarándokutak mind ilyenek voltak. Nagy öröm és megtiszteltetés számomra, hogy nyilván többször lehettem Rómában. Többször találkozhattam az éppen akkor szolgálatot teljesítő, pásztori szolgálatát végző Szentatyával, és ezek mély élmények voltak. Persze, élmény azokon a helyeken járni, amelyek talán nem mindenki számára nyílnak meg, hanem az ottani püspök, vagy egy egyházi ember meghívására lehet megtekinteni. Ilyenkor természetesen nemcsak ezeket a szent helyeket, és ezeket az exkluzív helyeket kereshetjük fel, - a Szentatyával való találkozás helyszíneit,-  hanem Rómában sokfelé járhattunk. Egy kicsit megismerhettem az Örök Várost, bizonyos képet tudok magamnak alkotni róla. Nagyon nagy élmény volt az is, amikor eljutottam Fatimába. Ezek örömök és jóleső élmények. Vagy az erdélyi utak, amiket ott tettem. Ugyanígy szívesen emlékszem azokra a lelkipásztori utakra, amelyeket akár a Felvidéken, vagy Lengyelországban, vagy Kárpátalján tudtam végigjárni Délvidéken, és peresze itt Magyarországon is. Amikor meghívtak egy-egy egyházmegyébe, egy-egy olyan vidékre, zarándokhelyre, ahol az ember a hívekkel találkozhatott, szót tudtunk egymással érteni. Ezek számomra kellemes és szép emlékek. De olyan vágyam, hogy szeretnék ide vagy oda eljutni, bennem nincsen. Örömmel megyek, ha menni kell, de magamtól nem valószínű, hogy útra kelnék és nekiállnék szervezni egy utat. Még eljutottam a tengerentúlra is, ami számomra megterhelő és fizikailag is nehéz volt. Odafelé könnyebb, majd utána nehéz volt a mi időzónánkba visszazökkeni. De ott is örömmel találkoztam a magyarokkal és jó érzés volt őket erősíteni, őket szolgálni, velük közösségben lenni. Több ilyen utat tudtam megtenni itt Európában, Németországban. A németországi magyar közösségek meghívására tudtam ott szolgálatot végezni. Az utazással kapcsolatban azt hiszem ez az, amit el tudok mondani. Szolgálat, amit örömmel vállal az ember, de az énbennem nincs olyan vágy, hogy szeretnék elmenni Ausztráliába vagy bárhova. Szeretem a hegyeket, szeretek kirándulni, szeretek felkeresni egy-egy szép helyet, egy műemlék templomot, egy régi romot, ahol az ember tud elmélkedni, visszatérni a gyökereihez esetleg. Ezek fontosak az én számomra, de nincs bennem ilyen vágy, hogy ide vagy oda mindenképpen szeretnék eljutni.

 Püspök atyának mi jelenti a legnagyobb örömet? 

Az én életem örömteli élet. Ez nyilván nem azt jelenti, hogy állandóan mosolygok és a lelkem méteres lángokkal lobog, de békességben, hitben, szeretetben, reményben tudom élni az életemet. És azt hiszem, ez a lelkület Isten ajándéka, ez kegyelem. Én úgy élem meg, hogy Isten adta nekem. De honnan fakad az isteni kegyelem? Az isteni kegyelem csatornája lehet néhány olyan pappal való találkozás, akiknek az élete nehéz volt, mert üldözött papok voltak, és sokat szenvedtek az életükben. De azt láttam rajtuk, hogy békességben voltak, türelemben voltak, valahogy a helyükön voltak, elfogadták a keresztet. A maguk keresztjeivel együtt, azokat hordozva tudtak boldogok lenni. Tudtak békességben élni. A boldogság nagy kérdés, hogy mi az. A krémest evő ember boldogsága másik kategória. Vagy ha valaki kapott egy vágyva vágyott ajándékot, akkor annak örül, és azt mondja, boldog. Én kicsit másképp értelmezem a boldogságot: az egy életállapot. Nem egy boldog perc, nem egy boldog óra, hanem az egy helyemen levést jelent tulajdonképpen. Azt hiszem, hogy az ő példájuk segített abban, hogy azt érezzem és azt lássam magam előtt, hogy a boldogságom attól függ, hogyan élem meg a papságomat, a papi szolgálatomat. Hogyan tudom megpróbálni legalább naponta, hogy elveszítsem magamat és szétosszam, odaadjam az embereknek, hogyan tudjam én azt megélni, hogy én Krisztust keressem, akit köszöntök a jelmondatommal is. És az ember köszön naponta sokszor így: „Dicsértessék a Jézus Krisztus!” De hogyan tudom a híveket is segíteni? Amikor az ember azt látja, hogy valaki fogékony, sikerül valahogy neki segíteni, a terheit megosztani, a reménytelenségében valami fényt gyújtani, a fájdalmában ráébreszteni arra, hogy nincs magában maradva, hanem Krisztus az, aki segít neki a keresztet hordozni és szeretettel vesszük őt körül. Ezek mind-mind a kegyelemnek olyan pillanatai, amelyek az embert nagyon emelkedetté, nagyon boldoggá tudják tenni. És azt hiszem, hogy ezek azok az események, amelyekben az ember megtapasztalja, hogy az Isten itt van velünk. Nem én vagyok az, aki valami nagyon okosat tud mondani, és megoldom bárkinek is a problémáját, hanem azért vagyok boldog, mert az Isten eszköze vagyok. Az Isten használ fel engem, ha én ezt hagyom. Amikor érzem ezt, és hagyom, akkor Isten tud általam működni. Akkor nagyon boldog az ember, helyén van, öröm van a szívében. Ha ez nem sikerül, mert fáradt, ideges, mert máshol akar lenni, mert összegyúrják a programomat, akkor nem lesz boldog. Hiába védi meg a maga szabadidejét, a maga nyugalmát, a maga programját, akkor nem lesz boldog. A boldogság titka, azt hiszem ez, hogy mások boldogságában kell azt megtalálnunk, hogy ahhoz hozzá tudjuk segíteni. Nekem, mint papnak, mint egyházi embernek, mint püspöknek az a boldogság, ha valakit az egyházban Krisztus felé tudok segíteni. Kérem mindig a papjainkat, hogy úgy végezzék a szolgálatukat, hogy azon gondolkozzanak, hogy aki ott van előttük, akár keresztelőt kér, akár temetést kér, akár csak felvilágosítást kér, úgy szóljanak, úgy álljanak hozzá, hogy azt az embert egy parányival közelebb vezessék az egyházban Krisztushoz. Ez a titok, azt hiszem, nagyon egyszerű titok. Ez a titok, ami őket is megnyugtatja, segíti, az egyháznak is a hitelességét erősíti, és a papnak a lelkét is boldogabbá teszi.

Mi tölti fel a mindennapokban a sok munka mellett?

 Valóban sok a teendő és sokféle teendő van, és nem könnyű. Elsősorban azért nem könnyű, mert a feladataink sokszor nyilván azok, amik problémás esetek. Azzal nemigen fordul hozzánk senki nálunk helyén olyan szépen minden rendben van, nincsen semmire gondunk, nincsen semmi problémánk. Ezt nem mondja az ember, ez magától értetődik. Mindig akkor jönnek, akkor írnak, akkor kérnek, amikor valamiféle probléma van. Személyi probléma: összevesztek az emberek, nem értik meg egymást a képviselőtestületben. Problémák vannak, mert nem tudnak anyagi gondot megoldani, probléma van, mert nehéz a közintézményekkel való együttműködés. Ezerféle probléma lehet. Ezeket nem könnyű kezelni és problémás kezelni. Ez valóban nehézzé teszi az ember életét, és húzza ki az erőt az emberből, mert sok olyan dolog van, amit nem vagyunk képesek megoldani. Ha tudnánk, akkor lehet, furcsa lenne ez a világ, mert mindenki a saját elgondolása szerintivé akarná formálni. Ezt el kell fogadni, hogy nem tudjuk a világot olyanná formálni, amilyennek mi elgondoljuk. Nem tudunk mindent megoldani, erő kell ehhez. Az erő pedig, azt hiszem, az Istentől van. Nem az embertől, és nem a is maga erejében bízhat. Azt jól mondja az apostol, hogy cserépedényben őrzött kincs, melyet az ember könnyen elveszít. A cserépedény könnyen megreped, összetörik. A ciszterna fala megreped, és a víz elfolyik. Abban az erőben bízhatunk, ami az Istentől jön. Biztos, hogy az embernek imádkozni kell és meg kell találni a Jóistennel való bensőséges kapcsolatot. Ez örökös feladat. Nem mondhatja senki, hogy én imádkozom, nekem az Istennel jó kapcsolatom van. Én úgy gondolom, úgy érzem, a magam tapasztalatából kiindulva, hogy ott valami nem stimmel, nem tudja, hogy igazából mi az imádság. Az imádságért naponta küzdeni kell, újra kell kezdeni. Új elhatározásokkal kell elindulni a napnak, és ki kell tartani. Ha nem sikerül, újra kell kezdeni akár naponként, hogy az imádságban előre haladjunk. Ez egy személyes kapcsolat az Istennel. Nem szavak ismételgetése, nem csak a zsolozsmának az elmondása, nemcsak egy rózsafüzér imádság elmondása, hanem az a sokszor szavak nélküli egymásra találás, amit azt hiszem, hogy az egymást szerető emberi szívek is van, hogy meg tudnak tapasztalni. És a hitben élő ember a lelkében biztosan megtapasztalja ezt. Azt hiszem, ez az egyik erőforrásunk. Nekem is, meg minden papnak, és minden hívő embernek. Természetesen az olvasmányok is ilyen erőforrások lehetnek. Akár szent olvasmányok, tehát a Szentírás, szentatyák írásai, vagy pedig szentek írásai, de a regények és a szépirodalom, a versek is, amelyek az embert fel tudják tölteni. Segítik arra, hogy új meglátásokkal gazdagítsa tapasztalatait, amellyel a belső gazdagsággal élő ember tud odafordulni a hozzá forduló ember felé. Én azt gondolom, ezek a művészetek, a szépek, tehát a szépség, melynek a forrása az Isten, az örök szépség, azok fontosak az embernek,. Nem műkincsekre gondolok, meg nem feltétlenül valami nagyon kivételes drága kincsekre, de az szép legyen, hogy abban valahogyan az Isten tükröződjön a környezetünkben, amennyiben erre képesek vagyunk. Legyen egy zúg, legyen egy szép, egy feszület, egy kép, egy valami, ami engem Istenhez emel. És a természet maga is. Korábban szerettem kirándulni, vittem gyerekeket rendszeresen, hétvégeken túrákat végeztünk, korábban Mátrába, Börzsönybe, Budai-hegyekbe. Most ezt kicsit háttérbe szorult, de ha van módom most is szívesen elmegyek. Az igazság, hogy az ember öregszik, nehezebb ezt megvalósítani fizikailag is, meg időben is a szolgálat miatt. De a természettel való találkozás is ilyen dolog, hogy az ember találkozik az Istennel a természetben, az alkotóval. Ez erőt ad, ez feltölt. Szóval azt hiszem, hogy ezek lényeges dolgok. De egy-egy baráttal való találkozás is, egy-egy családtaggal való találkozás. Ezek a személyes kapcsolatok mindig olyanok, amelyek erőt adnak, segítenek, tovább lendítik az embert. Vagy pusztán csak az, hogy vissza tudok gondolni – mert hála Istennek megadatott, hogy vissza tudok gondolni –, olyan emberekkel való találkozásra, amelyek felemelnek. II. János Pál pápát láttam imádkozni a magánkápolnájában. Egy közösen (az egész püspöki kar jelen volt) elmondott szentmise után. Ezekkel az atyákkal való beszélgetésekre visszagondolva, akik annak idején engem az egész papság felé való készületben segítettek és támogattak. Ezekre pusztán csak visszagondolni is olyan jó. Vagy olvasmányokra, amelyeket kispapként olvastam, vagy még korábban, amikor az ember vívódott és kereste az útját. Papként a már olvasott könyvbe újra beleolvasni is jó, újra találkozni azzal a tiszta eszménnyel, ami lelkesített ezelőtt ötven évvel… az most mit mond nekem? És az ember rádöbben, hogy össze kell szedni magam, mert nem kevesebbnek kell lenni, nem beleszokni kell valamibe, hanem fel kell emelni és meg kell tölteni fénnyel és melegséggel és élettel. Azt hiszem, ezek azok, amik engem ezen az úton erősítenek és támogatnak. 

Ha lenne egy teljesen szabad napja, mivel töltené?

 Ez nehéz kérdés. Rengeteg elmaradt dolgom van. Rengeteg dolog, amit jó lenne helyre tenni. Akár csak fizikailag, hogy az ember rendet teremt maga körül. Sokszor ez a rendrakás is hiányt szenved, mert tenni kell, menni kell, jönnek, készen kell állni, segíteni kell, készülni kell, nem könnyű dolog ez. Egy örök feladatként ott van előttem, hogyha van idő, akkor ezzel kell foglakozni, kell törődni… Nehéz dolog és időt igényel. De ha az ember a vágyát és az álmait elengedi, akkor én azt hiszem, előjönnek a régi kirándulások emlékei, a fiatalokkal való táborozások emlékei, amelyekkel lehet nosztalgiázni. Nyilván ez már nem az én koromnak és nem az én állapotomnak az igazán megfelelő dolog, de ezek nagyon szép emlékek bennem, amikhez jó visszatérni és hát olvasmányok, amelyek az ember szívét feltöltik és megerősítik. Nyilván itt olyan adósságokra is kell gondolnom, amikor embereket kellene meglátogatni, mert kevés az idő és nem sikerül eljutni úgy mindenkihez, ahogyan szeretnék, vagy ahogy esetleg ők is szeretnék. Itt is az ember érzi, hogy adósságok halmozódnak fel, amelyeket jó volna kezelni, valahogyan törleszteni a jelenlétemmel, szeretetemmel vagy az ő szeretetük elfogadásával. Ezek olyan dolgok, amelyekben az ember azt gondolja, hogy valamikor lesz majd egy olyan életállapot, amikor ezeket meg tudom majd valósítani. De az eszem azt mondja, hogy nem lesz ilyen soha, mert az embernek mindig van feladata, a Jóisten mindig küld valakit, akin kell segíteni, akit meg kell hallgatni, szolgálni kell a közösséget. Ezek örök feladatok. Hála Istennek azért nehéz erről beszélni, mert olyan, hogy van egy napom és nincsen semmi dolgom, ez nem jellemző rám. 

Ondrejcsák Eszter